Pilátus továbbra is menteni próbálja Jézust, de elhangzik egy mondat, ami mindent megváltoztat. Kiderül, hogy nem csak Jézus életet a tét…
Érdemes figyelni Pilátust a per során. Közismert volt zsidóellenességéről, többször bizonyította már, hogy a rend fenntartása érdekében nem riad vissza az erőszak alkalmazásától sem. Köztudottan megvetette a zsidók szokásait, hagyományait, vallási gyakorlatát, hajlamos volt velük szemben a gyors és kemény ítélethozatalra. Éppen ezért a Jézussal szemben tanúsított viselkedése teljesen idegen a természetétől, pedig Jézus elítélésével csak nyerhetett volna. A Jézus ellen felhozott vádak – tiltja az adófizetést és királynak vallja magát – egyértelműen kimerítették az államrend elleni lázítás fogalmát, amelynek büntetése halál volt. Pilátus tehát nemcsak Rómához való hűségét, hanem a zsidó vezetők iránti jóindulatát is bizonyíthatta volna egy gyors ítélethozatallal. Ezzel szemben azt látjuk, hogy ezt nem tudja vagy nem akarja megtenni. Miért? A választ csak találgathatjuk.
Korai keresztény legendák beszámolnak Pilátus keresztény hitre téréséről. Bár ezek történeti hitelessége vitatott, mégis rámutatnak arra, hogy a korai egyház olyan emberként tekintett Pilátusra, mint aki felfogott valamit Jézus kilétéből. Ám bármennyire is akarta menteni Jézust Pilátus, elhangzott egy döntő mondat, ami pontot tett az ügy végére:
„Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja: aki királlyá teszi magát, az ellene szegül a császárnak.” (Jn 19,12b)
Ahhoz, hogy megértsük ennek a mondatnak a súlyosságát, két történelmi ténnyel kell tisztában lennünk.
Az első ennek a bizonyos császár barátja
kifejezésnek az értelme. Ez egy különleges cím, amit viselője a császárhoz való kiemelt hűsége jutalmául kapott. A cím birtokosa különféle kiváltságokat élvezett, például az általa kormányzott területek alacsonyabb, átalány adót fizettek Rómának. Ezt onnan tudjuk, hogy amikor Nagy Heródes Krisztus születése előtt nem sokkal elveszítette a császár barátja címet, annak következménye a Máté evangéliumában olvasható adóösszeírás lett. Az addigi átalány adózásról át kellett térni a fejadóra, ehhez pedig alaposan fel kellett mérni Heródes országának anyagi viszonyait.
Forrás megjelenítése/elrejtése
Eközben azonban lóhalálában hírnökök siettek Rómába, és jelentették Syllaiosnak ezeket az eseményeket, éspedig szokás szerint túlozva. Syllaios ekkor már bejáratos volt a császárhoz, s mikor a hírt megkapta, akkor is éppen a palota közelében tartózkodott; nyomban fekete ruhát öltött, bement Augustushoz, és elpanaszolta, hogy Arábiát háború dúlja, Heródes elpusztította az országot, és az egész arab hadsereget megsemmisítette; sírva panaszolta, hogy az arabok színét-javát, kétezer-ötszáz embert, lemészárolta, vezérükkel Nakebbel, az ő barátjával és rokonával együtt, és a Raeptában felhalmozott kincseket elrabolta, mivel egyáltalán nem félt Obodastól, aki nem bírja elviselni a háborúskodás fáradalmait, ő maga pedig és az arab hadsereg nem volt ott. És hogy még jobban meggyűlöltesse Heródest a császárral, hozzátette, hogy bizonyára nem jött volna Rómába, ha nem lett volna abban a meggyőződésben, hogy Caesar fontosnak tartja a béke fenntartását egész birodalmában, és ha ő otthon lett volna, a háború bizony nem végződött volna ily szerencsésen Heródes számára. Caesar felháborodott ezen, és megkérdezte Heródesnek véletlenül jelenlevő barátait, valamint saját embereit, akik éppen Syriából jöttek, hogy Heródes valóban hadba vonult-e. Mivel ezek kénytelenek voltak igennel felelni, Caesar pedig nem kért részletesebb felvilágosításokat, hogy miért és hogyan történt ez, mérhetetlen haragjában levelet írt Heródesnek; amelynek az volt a lényege, hogy eddig mint barátjával, mostantól azonban mint alattvalójával fog bánni vele.
(Josephus Flavius: A zsidók története)
Ezt a címet maga a császár adta és ő is vonta vissza. Heródes esetében egy egyszerű feljelentés elég volt hozzá, hogy kegyvesztetté váljon.
A második történelmi tény, hogy Jézus perének idején Rómában meglehetősen nehéz politikai helyzet uralkodott. Tiberius császár testőrparancsnoka és bizalmasa egy Seianus nevű ember volt, aki az évek során olyan komoly befolyásra tett szert Rómában, hogy kora egyik legnagyobb hatalmú, legrettegettebb emberének számított. Tiberius császár fia, Drusus halála után egyre világosabbá vált, hogy Seianus a császári trón megszerzését tűzte ki céljául. Tiberiustól feleségül kérte Drusus özvegyét, Livillát, akiről aztán jóval később kiderült, hogy Seianusszal szövetkezve mérgezte meg a császár fiát. Tiberius a frigyet nem várt módon nem engedélyezte és nem sokkal később visszavonult Capri szigetére. Jézus perének idején Tiberius Capri szigetéről figyeli a római eseményeket, miközben válogatás nélkül végeztet ki mindenkit, akiről úgy gondolja, hogy veszélyezteti hatalmát.
Forrás megjelenítése/elrejtése
Hosszú volna egyenként elsorolni kegyetlen tetteit: elegendő, ha dühöngésének fajtáiról mintegy példaként adok számot. Nem múlt el nap halálos ítélet nélkül, még isteneknek szentelt vallásos ünnepnap sem. Újév napján is hajtottak végre ítéletet; sok embert feleségestül, gyermekestül vád alá helyeztek és elítéltek. Tiberius elrendelte, hogy a halálraítélteket rokonságuk nem gyászolhatja meg; a feljelentőknek, de a tanúknak is nemegyszer magas jutalmakat tűzött ki. Minden feljelentő szavainak hitelt adtak. Mindent halállal büntetendő cselekedetnek minősítettek, még a legegyszerűbb néhány szót is. Egy költőnek szemére lobbantották, hogy szomorújátékában Agamemnont durva szavakkal sértegeti; egy történetírónak pedig, hogy Brutust és Cassiust az utolsó rómaiaknak nevezi, mindkét szerzőt nyomban megbüntették, írásaikat megsemmisítették, holott azok néhány év előtt mindenkinek megnyerték tetszését, sőt, szerzőik maguk olvasták fel őket Augustusnak. Némely fogolytól nemcsak a szellemi foglalkozás vigaszát vonták meg, hanem a látogatás, beszélgetés lehetőségét is. Ha valakit kihallgatásra törvény elé idéztek, az biztosra véve elítéltetését, már otthon megsebesítette magát, hogy a kínzást, a gyalázkodást elkerülje; volt, aki a Curia kellős közepén megmérgezte magát; de hiába, sebeit bekötözték, és félholtan, görcsben rángatózva is bedobták a börtönbe. Egyetlen elítélt sem kerülte el az akasztást, vagy hogy a Gemoniae szakadékába le ne taszítsák – húsz áldozat egyetlenegy napon csupán, köztük fiúcskák és asszonyok. Az éretlen kislányokat, minthogy ősi szokás szerint hajadonokat megfojtani tilos volt, a hóhér előbb megbecstelenítette, s csak azután fojtotta meg őket. Az önkéntes halálra szánt embereket erőszakkal tartották életben. Tiberius szemében ugyanis túl könnyű büntetés volt a halál; mikor meghallotta, hogy az egyik vádlott, Carnulus, hamarább végzett magával, így kiáltott: Carnulus kicsúszott a markomból. Egyszer, miközben megszemlélte a foglyokat, valaki könyörögni kezdett, hogy gyorsítsa meg a halálbüntetését; mire Tiberius így felelt: „Még nem békültem ki veled.” Egy consuli rangú férfi írta meg feljegyzéseiben, hogy az egyik népes lakomán, melyen maga is részt vett, egy törpe a többi tréfacsináló közt az asztal mellett váratlanul és hangosan megkérdezte Tiberiust, vajon miért él még mindig a felségsértés címén perbe fogott Paconius. Tiberius persze megszidta, amiért oly szemtelenül járatja a száját, néhány nap múlva mégis írt a senatusnak, hogy Paconius kivégzéséről mielőbb határozzon. Vad dühöngése csak növekedett elkeseredésében, mikor Drusus fia halálának valódi okáról értesült: azt gondolta ugyanis, hogy Drususnak szertelen életmódja okozta halálát; mikor aztán megtudta, hogy fia tulajdon felesége, Livilla és Seianus mesterkedése következtében méregtől pusztult el, nem kímélt meg senkit sem a kínvallatástól, sem a halálos ítélettől: sok-sok napon keresztül csakis a nyomozás ügyének szentelte magát – csakis azzal foglalkozott; mikor jelentették neki, hogy megérkezett rhodusi vendége, akit titkos levélben Rómába hívott, késlekedés nélkül kínpadra feszíttette, mintha a vizsgálatnak valamely nélkülözhetetlen tanújáról lett volna szó. Később kiderült a tévedés, de hogy a vendég senkinek el ne mondhassa sérelmét, inkább megölette. Capri szigetén ma is mutogatják még hóhérmunkája színhelyét, ahonnan az elítélteket hosszan tartó, válogatott kínzások után a tengerbe dobatta; odalent matrózok csapata fogadta az áldozatokat, és doronggal, evezővel addig püfölte testüket, míg a lélek végképp ki nem szállt belőlük.
(Suetonius: Caesarok élete)
Mi köze mindennek Pilátushoz? Pilátus és Seianus jó barátságban voltak egymással, ráadásul Seianus nevezte ki Pilátust Júdea prefektusának. Mi történt volna, ha Tiberius fülébe jut, hogy egy távoli provinciában Seianus egyik barátja futni hagyott egy trónkövetelőt? Mi történt volna, ha a zsidó vezetők bevádolják Pilátust, hogy már nem nevezhető a császár barátjának?
A János evangélista által lejegyzett mondat tehát egy burkolt fenyegetés volt Pilátus számára. Az üzenet világos volt: valaki meg fog halni, és Pilátus eldöntheti, hogy ki legyen az, ő vagy Jézus. Pilátus volt az első ember a történelemben, aki a megváltás legkegyetlenebb igazságával szembesült: ahhoz, hogy ő éljen, Jézusnak meg kell halnia.
Ám ez a döntési helyzet nem volt valódi; Jézus már akkor döntött, amikor emberré lett. A kereszthalál valójában nem Pilátus ítélete, hanem Jézus vállalása volt.
„Amikor Pilátus meghallotta ezeket a szavakat, kihozatta Jézust az épület elé, és a bírói székbe ült azon a helyen, amelyet Kövezett-udvarnak, héberül pedig Gabbatának neveztek. A húsvétra való előkészület napja volt, délfelé járt az idő. Pilátus így szólt a zsidókhoz: Íme, a ti királyotok! Azok pedig felkiáltottak: Vidd el, vidd el, feszítsd meg! Pilátus ezt mondta nekik: A ti királyotokat feszítsem meg? A főpapok így válaszoltak: Nem királyunk van, hanem császárunk! Ekkor kiszolgáltatta őt nekik, hogy megfeszítsék.” (Jn 19,13-16)
(Folyt. köv.)