Bilincs és kulcs

Makacs bűneink – beletörődés vagy küzdelem?

Jorsits Attila,

Isten képes elkülöníteni egymástól az embert és annak bűnét. Képes rá, de úgy tűnik, ezt nem minden alkalommal teszi meg. Miért? Mivel Isten nem változik, a választ az emberi oldalon kell keresnünk…

“Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság. Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz Ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól. Ha azt mondjuk, hogy nem vagyunk bűnösök, hazuggá tesszük őt, és nincs meg bennünk az ő igéje.” (1Jn 1,9)

A teológia helyes művelésének alapkövetelménye a dolgok, fogalmak megkülönböztetése. Ezt Istentől kérjük és tanuljuk, mert a tulajdonságok, tettek és fogalmak egymástól való tökéletes elkülönítése, szétválasztása isteni képesség. Az egyik, talán leggyakrabban emlegetett megkülönböztetés Isten szemében – és ezzel együtt a teológiában – a bűn és a bűnös különválasztásának képessége. Isten, bár gyűlöli és elítéli a bűnt, a bűnöst ugyanakkor szereti és meg akarja menteni. Azt mondhatjuk, hogy ez Isten alapállása a bűn-bűnös kérdésben.

Mindez persze nagyon megnyugtató, de csak addig, amíg nem szembesülünk a Biblia olyan részeivel, melyek szerint ezt a szétválasztást Isten bizonyos esetekben mintha nem alkalmazná. A bűnöst és a bűnt nem látja egymástól elkülöníthetőnek, és a bűnöst a bűn büntetésével, a halállal – a kárhozatban örök halállal – sújtja. Mi történik itt? Eszerint létezik olyan állapot, amelyben a bűnös és annak bűne már nem választható szét? A kérdést nem Isten, hanem az ember oldaláról érdemes vizsgálnunk, hiszen a fenti állapotot előidéző változás sem Isten, hanem az ember részéről történik.

A bűn az emberben egyfajta feszültséget okoz. Ezt a feszültséget a jó, erkölcsös, és az ember lelkiismerete által is helyesnek tartott tettek, gondolatok ellenében megnyilvánuló kísértések, vágyak – és az ezekkel szembeni gyengeség vagy tehetetlenség – okozzák. Mindenki életében jelen van, és a lelkiismeret-furdalástól az egészen komoly pszichológiai problémákig terjedő skálán képes megnyilvánulni. Érthető, hogy az ember akarva-akaratlanul ennek a belső feszültségnek a feloldására törekszik.

A feloldásra tett egyik népszerű kísérlet, amikor az ember a bűnt megpróbálja megfosztani annak súlyától, vagyis az elfogadhatatlant elfogadhatónak állítja be. Röviden ez azt jelenti, hogy egy idő után az ellene való küzdelem helyett inkább megalkuszik vele és természetes dologként tekint rá. Nem harcol ellene, hanem inkább integrálja: a bűnt nemhogy nem nevezi bűnnek, hanem a cselekvését először súlytalannak tartja, majd egyenesen helyeselni kezdi. Ennek a folyamatnak a legnagyobb veszélye, hogy a bűn lassan az ember identitásának részévé válik. Ahelyett, hogy megtagadná a bűnt, küzdene ellene, inkább – kisebb vagy nagyobb mértékben – azonosul vele.

A hit egyik következménye, hogy ez az azonosulás nem történik meg. A hívő ember, ugyan követ el bűnöket, azonban nem egyezik ki a bűnnel. Nem fogadja el soha, küzd ellene még akkor is, ha a győzelem reménytelennek tűnik. A belső feszültséget, amit ez okoz, nem úgy oldja fel, hogy feladja a harcot, hanem úgy, hogy időről időre a bűnt bűnnek nevezi: őszintén megbánja, megvallja és kéri Isten bocsánatát. Így az ember gyakorlatilag megtagadja, elutasítja a bűnt, még akkor is, ha számtalanszor alulmarad az ellene való küzdelemben.

Isten azért szabta a bűnbocsánat feltételéül a bűnbánat-bűnvallás-bocsánatkérés cselekményét, mert a bűntől való őszinte elhatárolódásnak az ember oldalán is meg kell történnie. A bűnbánó embert Isten ugyanis a megbocsátás aktusában választja el, különbözteti meg a bűnétől. Ő nem tekinti egynek az embert a bűnével, de a megbocsátás egyik feltétele, hogy az ember se tegye ezt.

Ha érdekesnek találtad, add tovább:
Facebook Twitter Google+

A bejegyzés linkje: https://www.teologiablog.hu/makacs-buneink-beletorodes-vagy-kuzdelem/
Copyright © 2012 - 2018 Jorsits Attila - www.teologiablog.hu