A bűn manapság a magatartás és az értékek szubjektivizálásának köszönhetően nem divatos téma. Mégis mihez kezdjen vele a keresztény ember?
A bűn talán a leginkább vitatott témák közé tartozik a kereszténységen belül is. Ennek oka – véleményem szerint –, hogy egyszerűen rosszul kezeljük. Vagy túlhangsúlyozzuk, vagy éppen minden eszközzel megpróbáljuk elkerülni a vele való szembesülést. Pedig minden kereszténynek fontos megtanulnia, hogy mit kezdjen a bűnnel és hogyan viszonyuljon hozzá. Ez nem kevesebb, mint üdvösség kérdés.
Tapasztalatom szerint a bűn kezelésére sokféle rossz és egyetlen jó megoldás létezik. Lássuk először a rossz megoldásokat, amelyek sajnos keresztény körökben is nagyon gyakran fellelhetők:
- Belemagyarázás: a Szentíró valójában nem is úgy gondolta.
- Aktualizálás: nem élünk a bibliai korban, ma már mások a játékszabályok.
- Elkenés: ami szeretetben megy végbe, az hogy lehet bűn?
- Legalizálás: elfogadni, integrálni, követendő példának állítani a bűnt.
- Hárítás: ne törődj a bűnnel, nézz Jézusra!
- Feladás: úgysincs erőnk ellenállni.
- Úszni az árral: mindenki így csinálja.
- Blaszfémia: Istennek az a dolga, hogy megbocsásson.
- Állandó önmarcangolás: bűnös, mocskos, szemét ember vagyok.
Folytathatnám a sort, és biztos vagyok benne, hogy nem csak nekem ismerős egyik-másik megoldási kísérlet. Ezek mindegyike kiragadott bibliai igazságok torzításán alapul, végeredményük általában hárítás vagy beletörődés. A lényeg, hogy mindezek nyomán az ember bűne megmarad. Jézus viszont nem azért jött, hogy a bűneink megmaradjanak:
„Azt pedig tudjátok, hogy ő azért jelent meg, hogy elvegye a bűnöket.” (1Jn 3,5)
Rengeteg helyen olvassuk az Újszövetségben, hogy Jézus azért jött, hogy elvegye, megbocsássa bűneinket. Ám ez csak akkor lehetséges, ha hajlandóak vagyunk szembenézni azzal, hogy hiába hárítjuk vagy tagadjuk le, bűnök igenis vannak az életünkben.
„Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság. Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól.” (1Jn 1,8-9)
A megtisztulás a bűnbánaton és a bűnvalláson keresztül történik, de hogyan lehetne megbánni valamit, amit nem tartunk bűnnek, mert nem akarunk vele szembesülni? Sehogy. Az a bűn megmarad. Ez a tagadás és a hárítás igazi veszélye.
A hit harc, amiről leginkább úgy beszélünk, hogy a világgal, a külső kísértésekkel szemben zajlik, ám a legkeményebb csaták bennünk vannak. Azokkal a bűnökkel, amiktől nem tudunk szabadulni, azokkal a kívánságokkal, amelyeket százszor és ezerszer próbáltunk már megideologizálni, de mégis érezzük, hogy mindez önbecsapás.
Tehát mihez is kezdjünk a bűnnel? Ne takargassuk; valljuk meg újra és újra, bánjuk meg, küzdjünk ellene a sokadik elbukás után is. Isten ezt kéri tőlünk, nem hibátlanságot, hiszen tudja, hogy arra képtelenek vagyunk. Annyit kér, hogy ne adjuk fel. A tagadás és a beletörődés a biztos vereség útja, ám a bűnbánó és küzdő ember odaengedi maga mellé Jézust is. Ő pedig, aki a keresztfán elhordozta a mi bűneinket, a mindennapi küzdelmeinkhez is isteni segítségét adja, és így már jó eséllyel indulunk a bűn ellen.