Az Ószövetség vizsgálata után most az Újszövetségben keressük a választ a lélek halhatatlanságának kérdésére.
A sorozat előző részében az Ószövetség lélekről szóló tanítását próbáltuk meg áttekinteni. Láthattuk, hogy az Ószövetség három különböző értelemben beszél a lélekről, ráadásul ezeket a fogalmakat (ruah, nesamah, nefes) a Szentírók nem tökéletes következetességgel használják, ugyanis az egyes jelentések között vannak bizonyos átfedések. Azt is megállapíthattuk, hogy az Ószövetség nem beszél az ember lelkéről úgy, mint valami testtől független, önálló (halhatatlan) létezőről.
Az Újszövetségben a fenti három kifejezés helyett már csak kettőt találunk, de ez nem jelenti azt, hogy a további vizsgálataink jelentősen leegyszerűsödnének. Általános szabályként elmondható, hogy az Újszövetség az ószövetségi ruah kifejezést pneumának, a nefes szót pedig pszükhének fordítja görögre. Ezzel nem is lenne probléma, ám a fogalmak tisztázásakor három akadállyal is szembesülnünk kell:
- A pszükhének és a pneumának vannak azonos jelentései, pl.: lélegzet, fuvallat, élet.
- A görögben is sokszor csak a szövegkörnyezetből következtethetünk, hogy az adott helyen az ember vagy Isten lelkéről van-e szó, ugyanis a szöveg ugyanazt a kifejezést mindkettőre egyaránt használja. A magyar fordításokban a Szentlélekre vonatkozó „Lélek” szavakat nagy kezdőbetűvel írják, de sajnos ez a jelölés sem mindig következetes.
- Evangelikál kezdeményezésre igencsak elterjedt a magyar lélek és szellem fogalmak felcserélése mondván, Isten Lelke nem lélek, hanem szellem. Ennek célja a magyar és a görög szavak jelentéseinek pontosabb egyeztetése volna, ami alapvetően helyes törekvés, ám a köznyelvben a szellem szó hallatán legtöbben az értelemre, szellemi képességekre vagy a kísértetekre asszociálnak, nem pedig a szélre, ami a héber ruah (és ennek nyomán a görög pneuma) kifejezésre utalna. Ráadásul – tapasztalatom szerint – ez a jelenség sok közösségben csupán a szavak felcserélését jelentette, tehát ahol eddig lelket olvastak, ott most szellemet mondanak anélkül, hogy egyeztetnének a héber vagy a görög megfelelőkkel. Talán mondanom sem kell, hogy ez csak még jobban elmélyítette az addig sem csekély zűrzavart. (Ezek miatt én továbbra is a hagyományos Szentlélek megfogalmazást részesítem előnyben.)
A fentieket azért tartottam fontosnak leírni, hogy lássuk, az Ószövetséghez hasonlóan az Újszövetség kutatásakor sem elegendő csupán a magyar fordításokból levont következtetésekre hagyatkoznunk.
A továbbiakban nem az újszövetségi fogalmak megkülönböztetésével fogok foglalkozni, hanem inkább egy, a témánk szempontjából fontos jelenségre szeretném felhívni a figyelmet. Ez pedig az ember lelkével kapcsolatos ószövetségi és újszövetségi kijelentések – a Bibliától meglehetősen szokatlan – pontatlansága.
Bibliatanulmányozásaim során hozzászoktam, hogy a Szentírás spirituális kérdésekben mindig hihetetlen precízséggel, ihletett pontossággal fogalmaz, ám ebben a kérdésben mintha nem így lenne. A lélekre használt különféle fogalmak egyikének sem tulajdoníthatunk olyan precíz és egyértelmű jelentést, mint általában a bibliai kifejezéseknek. Az egyes lélekfogalmak újszövetségi értelmezéseit az ószövetségi jelentésekhez hasonlóan nem lehet élesen elkülöníteni, mert több esetben hasonló vagy azonos jelentést hordoznak, egymással átfedést mutatnak. Az alábbi idézetekben példának okáért egyszer a pneuma, másszor a pszükhé az emberi élet hordozója:
„Ekkor visszatért bele a lélek (pneuma), és azonnal felkelt.” (Lk 8,55)
„Ne zajongjatok, mert a lelke (pszükhé) benne van.” (ApCsel 20,10)
Ez a fajta lélekfogalmakkal kapcsolatos zavar tehát nem csak az Ószövetség jellemzője. Miért van ez? A Biblia éppen ebben a fontos kérdésben zavaros és következetlen? Nem.
Amint azt már az előző rész elején is említettem, a Biblia az emberről megbonthatatlan egységként beszél. Tud az ember testi és lelki oldaláról, de ezeket az emberben szétválaszthatatlannak írja le. Amikor tehát az emberrel kapcsolatban testről, lélekről – ruahról, nefesről, pszükhéről, pneumáról – olvasunk, akkor ezek alatt soha nem az ember egymástól elkülöníthető részeit értik a szerzők, hanem az egy és szétválaszthatatlan ember különböző vetületeit, megnyilvánulásait, oldalait. A fogalmak jelentésbeli átfedésének oka tehát, hogy mindezek az emberben sem különíthetők el élesen egymástól. A kérdés ezért a továbbiakban helyesen nem úgy hangzik, hogy halhatatlan-e az ember lelke, hanem úgy, hogy maga az ember halhatatlan-e? (Folyt. köv.)