Biztos, hogy Isten dönti el az utolsó napon, hogy ki hova kerül? Lehet, hogy az utolsó ítélet nem más, mint az ember Istennel kapcsolatos vágyainak beteljesülése?
A sorozat előző részében megállapítottuk, hogy az üdvösséggel kapcsolatos hit és/vagy cselekedetek vita egyik oka, hogy a vitázó felek sokszor nem veszik figyelembe, Isten nem azonos feltételek szerint ítéli meg az embereket. Az tehát, hogy valaki hitből és/vagy cselekedetekből üdvözül, bizonyos szempontból az ember körülményeinek, életállapotának függvénye. Ezek után elkerülhetetlenül felmerül a kérdés: beszélhetünk-e bármilyen, mindenki számára érvényes elvről, követelményről az üdvösséggel kapcsolatban?
A kérdés vizsgálatához először is szögezzük le alapelvként, hogy az ember üdvösségéhez két egységes akarat – Istené és az emberé – szükséges. Istennek az emberiség üdvösségével kapcsolatos akaratát ismerjük:
„Hiszen nem kívánom én a bűnös ember halálát – így szól az én Uram, az Úr -, hanem azt, hogy megtérjen útjáról, és éljen.” (Ez 18,23)
Isten üdvösségszerző akaratát Jézus Krisztusban is kijelentette, amikor váltságul adta Őt bűneinkért. Isten akarata tehát egyértelmű. A kérdéses fél az ember. Itt persze ismét rátérhetnénk a hit és cselekedetek kérdésére, de inkább nézzük meg, hogy mi van ezek előtt, hiszen a hit és az abból fakadó cselekedetek a Biblia szerint már egyfajta kooperáció eredményei. Mi van az evangéliumot hallgató, az azt nem ismerő, de a jót cselekvő, és a cselekvőképtelen ember üdvösségének hátterében? Mi van a hit és cselekedetek kérdése előtt?
Földi életünk során mindannyian kialakítunk bizonyos irányultságot Istennel kapcsolatban. Ez mindenkivel megtörténik kulturális, társadalmi, vallási, értelmi adottságaitól, helyzetétől függetlenül. Ennek lényege, hogy az ember hajlandó-e alávetni magát Isten akaratának, vagy inkább elutasítja azt. Pontosabban fogalmazva: hajlandó-e az elutasítás alapállapotából kilépve elfogadni Isten létét és akaratát? Valójában az erre adott élet-válasz az, ami eldönti az üdvösség vagy kárhozat kérdését.
Lehet, hogy ezt némelyek túlzottan általános megfogalmazásnak tartják, de ha jobban belegondolunk, akkor világossá válik, hogy enélkül hit és cselekedetek üdvösségszerző mivoltáról értelmetlen gondolkodni. Miért? Először is: a hitnek alapfeltétele, hogy az ember elfogadja Isten létét, fennhatóságát. Másodszor: a fentiek nélkül a cselekedetek kérdése is értelmetlenné válik, csupán pontgyűjtő játékká degradálva az üdvösséget. Ha azonban valakiben jelen van az Istenre irányultság, ha valaki őszintén akarja Istent, akkor ott a hit sem marad el. Az az ember pedig, akinek a hite Isten szeretetén, az Őrá való őszinte vágyódáson nyugszik, cselekedni fogja Isten akaratát.
Mindezek fényében érdemes azon elgondolkodnunk, hogy valójában mi is történik az ítéletben. Az utolsó ítélet nem más, mint az ember akaratának teljesülése. Hogyan? Ezek szerint vannak emberek, akik el akarnak kárhozni? Persze, hogy nem, de a kérdést nem is a következmények oldaláról kell megközelíteni. Senki sem akar elkárhozni, mégis emberek tömegei utasítják el Istent – Isten nélküli üdvösség viszont nem létezik. A kettő nem szétválasztható. Aki nem akarja Istent, az nem tud üdvözülni, mert az üdvösség lényege Isten jelenléte, Isten társasága.
Ezért furcsa módon az utolsó ítélet nem más, mint az ember Istennel kapcsolatos vágyainak beteljesülése. Az, aki egy életen át igyekezett Tőle szabadulni, végre megszabadul Tőle örökre; míg az, aki egész életében Őt követte és Rá vágyakozott, örökre közel kerül Hozzá.