Mit jelent a házasság érvényessége szempontjából a társadalmi és a szakrális egység? Megváltoztathatja-e az egyház a házasság feltételeit?
Az előző részben megfogalmaztuk, hogy a házasság célja a házastársak személyes, társadalmi és szakrális területen megvalósuló egysége. Ebből következően a házasság érvényességének kérdését is az egység megvalósulásának oldaláról kell vizsgálnunk. Egy házasság ugyanis csak akkor érvényes – tehát csak akkor valódi házasság a Biblia szerint –, ha a fenti területek mindegyikén létrejön az egység. Mivel a személyes területen létrejövő egységről már írtam az előző részekben, most a társadalmi és szakrális egységről lesz szó.
A társadalmi egység lényege, hogy a felek alávetik magukat az adott társadalom házassági törvényeinek vagy szokásjogának – törvényesítik a házasságukat –, vállalva az ezzel járó jogi és anyagi előnyöket és kötelezettségeket. Ez napjainkban a köznyelven polgári házasságkötésnek nevezett szerződéskötés. Sajnálatos módon egyes keresztény körökben a polgári házasságkötést nem tartják sokra, ám ez súlyos hiba, hiszen ez is a bibliai házasságmodell elengedhetetlen része. A magyarországi történelmi keresztény felekezetek egyike sem áld meg olyan házasságot, amelyet nem előzött meg polgári házasságkötés. Az ok nem az egyházaknak az államhoz való igazodása, hanem a társadalmi egység megkövetelése. Miért olyan fontos ez?
A házasság célja a felek eggyé válása. Az egységnek az élet minden területén meg kell valósulnia, így társadalmi téren is. Az egymásért és a családért való törvény előtti felelősségvállalás, a vagyonközösség például mind ennek az egységnek elengedhetetlen részei, hiszen azokat, akik eggyé váltak, a törvény és a társadalom előtt is egyként kell kezelni. A társadalmi egység visszautasítása vagy megbontása ezért érvénytelenné teszi a házasságot, hiszen megakadályozza a lényeget: a tökéletes egység megvalósulását. A római katolikus egyház például ezért az érvényes házasság létrejöttét kizáró oknak (semmítő tényező) tekinti a különféle ún. házassági szerződéseket, hiszen azok az egységet feltételekhez kötik vagy időlegesként kezelik, ami szöges ellentétben áll a bibliai házasságkép teljes, feltételek nélküli egységével.
Ezen a ponton jogosan tehetjük fel a kérdést: létezett-e a bibliai időkben polgári házasságkötés? Természetesen nem. Akkor mi értelme a fentieknek? Mi a biblikus alapja ezeknek az elvárásoknak?
A polgári házasságkötés a módja napjainkban a társadalmi vállalásnak, amely bár más és más formában, de minden korban és kultúrában létezett. A lényege, hogy az adott társadalom szabályai szerint mindenki számára egyértelműen legyen kinyilvánítva, hogy a két ember egymás házastársa lett. A kora ószövetségi időkben ez csupán annyiból állt, hogy a férfi a nőt a közösség szeme láttára bevitte a sátorába. Akkoriban ez volt a mindenki számára egyértelmű, törvényes kinyilvánítása a házasságkötésnek. A társadalmi vállalás módja tehát koronként, kultúránként változó. Mindig az adott kor és társadalom törvényeinek megfelelő házasságkötést jelenti.
A szakrális egység kérdése érdekes módon a legrövidebb téma. Két része van, az egyik az egyházi házasságkötés, a másik az Isten előtti egység megvalósulása.
Nézzük az elsőt. A közvélekedéssel ellentétben nem az egyház hozza létre a házasságot, hanem a házasulandó felek – ezt mindegyik történelmi keresztény felekezet közösen vallja. Az egyházi házasságkötés önmagában nem érvényes, ha mégoly mélyen hívő felek közt történik is. Az egyházak mindegyike a már polgárilag megkötött házasságot áldja meg vagy szentesíti. Érdekes módon a házasság Isten előtti megáldásának gyakorlata jóval később alakult ki, mint a házasság bibliai (társadalmi) intézménye. Az egyházi házasságkötés gyakorlatát a hívők azon jogos igénye hozta létre, hogy kapcsolatukat nemcsak egymás és a társadalom, hanem Isten előtt is kinyilvánítsák, miközben áldást kérnek arra.
A kérdés másik oldala az Isten előtti egység, az, hogy Isten szemében létrejön-e egy házasság, vagy nem. Ez a házasság érvényességének emberi oldalról nem befolyásolható és legfontosabb tényezője, hiszen az Isten előtti egység a Biblia házasságképének a lényege. A Szentírás szerint ugyanis házasoknak csak azok számítanak, akik Isten szemében eggyé váltak. Ez az egység csak akkor jön létre, ha minden Isten akarata szerint történik. Az egyház ezért nem a szó szoros értelmében köti, hanem kinyilvánítja és megáldja a házasságokat. Ebből is látszik, hogy az egyház a házasság kérdésében valójában igencsak korlátozott hatalommal bír.
Az egyházat régóta érik támadások a házassággal kapcsolatban azzal a céllal, hogy rábírják az azzal kapcsolatos követelmények változtatására, lazítására. A különféle felekezetek ezeknek a kísértéseknek több-kevesebb sikerrel álltak ellen a történelem során, de valójában semmi sem változott. A házasság Isten által kinyilvánított követelményeit (férfi és nő; szabad vállalásból; gyermekáldásra nyitottan; személyes, társadalmi, szakrális egységben) ugyanis egyetlen felekezetnek sem áll hatalmában megváltoztatni.
A felekezetek tehát két lehetőség közül választhatnak: vállalják az igazságot, miszerint a házasság követelményeiről Isten döntött, és azt ember meg nem változtathatja, vagy szent házasságot hazudnak az oltár elé járulóknak, miközben bűnben hagyják őket. A kérdés tehát soha nem az, hogy az egyház mennyire toleráns a házassággal kapcsolatban, hanem az, hogy hajlandó-e hazudni a házasodni akaróknak. Az igazság ugyanis az, hogy mindegy, ki mit gondol a házasságról, annak érvényességéről Isten dönt, Ő védi a házasság intézményét. (Folyt. köv.)