A házasság tényleg egy életre szóló közösség? Válás a Bibliában.
Házasságról szóló sorozatunkban elérkeztünk a válás témájához, amellyel kapcsolatban talán a legtöbb kérdés és kétely fogalmazódik meg napjainkban. Sajnos rengeteg olyan felületes értelmezésből vagy épp személyes érintettségből fakadó magyarázattal találkozunk, amelyek csak tovább nehezítik a Biblia idevágó tanításainak megértését. Ráadásul a válás kérdésében a keresztény felekezetek tanítása és gyakorlati hozzáállása sem egységes. Ahhoz, hogy tisztán lássuk, mit is tanít a Biblia a válásról, két területen kell rendet tennünk. Az első a Bibliában szereplő válások és tilalmak történeti és teológiai áttekintése, a második egyfajta fogalmi tisztázás, melynek célja megkülönböztetni a bibliai válásfogalmat napjaink válásfogalmától, továbbá tisztában kell lennünk a témával kapcsolatos apostoli tanításokkal is. Először tekintsük át röviden az Ószövetség válásról szóló tanítását.
Az Ószövetségben olvashatunk válólevélről, ami ténylegesen egy olyan irat volt, amit a férj adott a feleségének, amikor elbocsátotta. Amint azt a szó is sugallja, az ószövetségi társadalomban kizárólag csak a férfi által kezdeményezett elbocsátás létezett. Mózes törvénye így fogalmaz:
„Ha valaki feleségül vesz egy lányt, és férje lesz annak, de később nem találja kedvére valónak, mert valami ellenszenveset talál benne, akkor írjon válólevelet, adja azt az asszony kezébe, és úgy küldje el a házából. Ha az elmegy a házából, és egy másik emberhez megy feleségül, de a másik férj is meggyűlöli, válólevelet ír neki, a kezébe adja, és elküldi a házából, vagy ha meghal a második férj, aki feleségül vette, akkor nem veheti újra feleségül az első férje, aki elküldte őt, mert az ő számára tisztátalanná vált az asszony.” (5Móz 24,1-4)
Mivel a törvény nem részletezi, mit jelent, hogy a férj nem találja „kedvére valónak” a feleségét, az ószövetségi korban a feleség elbocsátásának indoka gyakorlatilag bármi lehetett. Ezen a ponton sokakban felmerülhet a kérdés: hogyan asszisztálhatott Isten ehhez az embertelen rendszerhez? Valójában azonban nem ezt tette, hanem a törvények által épphogy menteni próbálta.
Ahogyan azt a sorozat második részében is írtam, az ószövetségi beszámolókat nem kezelhetjük az ókori kelet általános társadalmi berendezkedésétől függetlenül. Isten szava egy már évezredes társadalomban szólalt meg, és próbálta érvényesíteni az igazságosságot. Naiv elképzelés, hogy az isteni szó egycsapásra megváltoztatta a kor mélyen berögződött szokásait és társadalmi berendezkedését. (Fontos, hogy aki nem követte elejétől a sorozatot, vagy már nem emlékszik a második rész poligíniával kapcsolatos írására, olvassa el, mert az ott találhatók a válás megértése szempontjából is lényegesek!) A válólevél ugyanis – a poligínia engedményéhez hasonlóan – az ószövetségi társadalomban a nők védelmére adatott.
Ahogy az a törvényből is látszik, a válólevél biztosította a nők számára az újraházasodás lehetőségét, hiszen az új házasság egyedül a válólevéllel nem minősült paráznaságnak. A válólevél által a nők ismét szabad állapotúnak számítottak. Téves tehát az a sokak által emlegetett elképzelés, miszerint az elbocsátott nőket kivetette a társadalom. Jó példa erre az Újszövetségben a samáriai asszony története, amelyet mai prekoncepcióinktól megfosztva, a korabeli társadalom ismeretében értelmezve világossá válik, hogy miért házasodhatott meg akár ötödször is.
A válólevél tehát Istennek egy olyan megengedő rendelkezése, amely a nőket védte a korabeli férfiközpontú társadalom visszaéléseitől. Célja a sokszor önhibájukon kívül elbocsátott nők életvédelme azáltal, hogy a válólevéllel új esélyt kaptak a házasságra. Ezt húzza alá Jézus szava is, aki Istennek a válólevéllel kapcsolatos szándékát szintén engedménynek nevezi:
„Mózes szívetek keménysége miatt engedte meg, hogy elbocsássátok feleségeteket, de ez kezdettől fogva nem így volt.” (Mt 19,8)
A szív keménysége a bibliai szóhasználatban mindig egyfajta ellenkezést fejez ki Isten akaratával szemben. A válólevél bevezetése tehát azért történt, mert egyesek nem akarták követni Isten házassággal kapcsolatos akaratát, ami „kezdettől fogva” a hűség, és nem a válás volt. Tény, hogy ez a keményszívűség a korabeli viszonyok között az elbocsátott nők számára kilátástalan helyzetet eredményezett volna a válólevél engedménye nélkül.
Jézus tanítása a válással kapcsolatban nem csupán újszövetségi sajátosság; nem Ő vezeti be a válás tilalmát. Az Ószövetségben talán legmarkánsabban Malakiás könyvében találjuk Isten válással kapcsolatos véleményét:
„Az Úr a tanúja annak, hogy hűtlen lettél ifjúkorodban elvett feleségedhez, pedig ő a társad, feleséged, akivel szövetség köt össze. Egy ember se tesz ilyent, akiben maradt még lélek. De mire is törekszik az ember? Arra, hogy utódot kapjon Istentől. Vigyázzatok azért magatokra, és ne legyetek hűtlenek ifjúkorotokban elvett feleségetekhez! Gyűlölöm azt, aki elválik feleségétől – mondja az Úr, Izrael Istene -, mert erőszak tapad ruhájára – mondja a Seregek Ura. Vigyázzatok magatokra, ne legyetek hűtlenek!” (Mal 2,14)
Az ószövetségi válást, válólevelet tehát nem tekinthetjük Isten akaratával egyezőnek, hanem egyfajta megengedésnek, amit Isten a korabeli társadalom nőtagjainak védelmére adott. (Folyt. köv.)