Gyógyítás és törvényes út. A tíz leprás meggyógyítása történeti megközelítésben. Első rész.
„Amint beért egy faluba, szembejött vele tíz leprás férfi, akik távol megálltak, és kiáltozva kérték: „Jézus, Mester, könyörülj rajtunk!” Amikor meglátta őket, így szólt hozzájuk: „Menjetek el, mutassátok meg magatokat a papoknak.” És amíg odaértek, megtisztultak.” (Lk 17,12-14)
A lepra az ókor talán legszörnyűbb betegsége volt. Lassú lefolyású, fertőző, halálos kór, amire akkoriban nem létezett gyógymód. Aki megfertőződött, azt a lehető leghamarabb elkülönítették egy lakott területen kívüli táborba, ahol a többi beteggel élt együtt, amíg a betegség fel nem emésztette. A fertőzötteknek nem csak testi szenvedést kellett elviselniük, hanem azt is, hogy a betegség kiszakította őket a társadalomból és szeretteik köréből. A lepra mindent megsemmisített: testet, emberi kapcsolatokat, gazdagságot, társadalmi megbecsülést.
A leprások a közösség gondoskodására voltak bízva. Élelmet, ruhát hagytak nekik a pusztában, amit azok utána a táborukba vihettek. Azonban Jézus korára sokan úgy gondolkodtak, hogy a betegségeket – a leprát is – Isten méri büntetésként az emberre valamilyen elkövetett bűne miatt, tehát a beteg megérdemelten szenved. Nem gondoskodtak többé a leprásokról, ezért nekik maguknak kellett kiharcolni a gondoskodást.
A törvény tiltotta, hogy lakott területre lépjenek, de ezt a rendelkezést nem lehetett betartatni. Senki nem volt ugyanis, aki kitessékelte volna őket, senki nem volt, aki a közelükbe ment volna. Nem tudták őket elzavarni; az egyedüli lehetőség az volt, hogy a távozásukért cserébe megkapnak mindent, amit kérnek. A megjelenő leprások elé ezért tárgyi adományokat: élelmet, ruhákat dobáltak az emberek, hogy azok minél gyorsabban távozzanak. Ha nem kapták meg, amit akartak, akkor csak közeledniük kellett az emberek és otthonaik felé, és ezzel gyorsan elérték céljukat. Így gondoskodtak magukról ezek a szerencsétlen emberek.
Történetünkben azt olvassuk, hogy Jézussal másképp viselkednek, nem közelednek fenyegetően, hanem távol megállnak
, és úgy szólítják meg: Jézus, Mester, könyörülj rajtunk!
Nem mondják ki, hogy mit kérnek, de a távoli megállásból kiderül, hogy nem alamizsnát. Azt ennél könnyebben is megszerezhetnék, csak közeledniük kellene. Valami olyat kérnek, ami nem kierőszakolható. Ebben a helyzetben nem ők diktálnak és ezt jól tudják.
Az evangélista következő mondata is erre utal:
„Amikor meglátta őket, így szólt hozzájuk…”
Az eredeti görög szövegben nem szerepel az őket
, sőt az igealak is egy furcsa, tárgy nélküli jelentésre utal. Pontosabban így fordítható: És látva/meglátva mondta nekik.
Ezzel a számunkra értelmetlennek tűnő szerkezettel fejezi ki az evangélista, hogy Jézus számára teljesen világos a helyzet. Isteni módon lát, átlát mindent. A betegeknek nem kell magyarázkodni, mert Jézus mindent lát
, tudja, hogy mit akarnak.
Az olvasó ezen a ponton minimum egy gyógyuljatok meg
felszólítást várna, de ilyesmi nem történik. Jézus a papokhoz küldi a leprásokat, ami szintén nem véletlen. De erről majd a következő részben…