Hogyan fejlődik, hogyan válik folyamattá a bűn? Mi indítja el a folyamatot, és hová vezet végső soron?
Pál apostol levelei közül a Rómaiakhoz írt levél több szempontból is kiemelt helyet foglal el. Ennek egyik oka, hogy a legegységesebb, legösszeszedettebb, legpontosabb felépítésű, hiszen tudatos szerkesztési elvek szerint íródott, egy korabeli műfaj, a diatribé szabályainak megfelelően. A diatribé egy a szókratészi párbeszédekből kifejlődött szónoki műfaj volt, melyet sokszor alkalmaztak vitás kérdések bemutatására. A műfaj egyik remek eszköze, hogy a tárgyalandó témát lépésről lépésre bontja ki, ezzel segítve a megértést. Bemutatja a kiinduló tézist, majd lépcsőzetesen kibontva feltárja az odáig vezető utat.
A Római levélben sok ilyen kis egység található, melyek ezen szabály szerint tárgyalják az egyes témákat. Vizsgáljunk meg most egy ilyen egységet a Római levél első fejezetének végéről, amely elénk tárja a bűn fejlődésének állomásait.
Pál a végső következmény felől kezdi a folyamat vizsgálatát:
„Isten ugyanis haragját nyilatkoztatja ki a mennyből az emberek minden hitetlensége és gonoszsága ellen, azok ellen, akik gonoszságukkal feltartóztatják az igazságot.” (Róm 1,18)
Hogyan juthat el az ember idáig? Az apostol szerint a lépések a következők:
„Ami megismerhető az Istenből, az nyilvánvaló előttük, mivel Isten nyilvánvalóvá tette számukra.” (Róm 1,19)
Ez a kiindulási pont. Pál azt írja, hogy Isten alapszintű ismerete – akár csak annyi, hogy Ő van – az emberek számára nyilvánvaló; nem véletlen, hogy minden emberi közösségben kivétel nélkül megjelent valamiféle vallás. Ennek oka, hogy Isten léte az ember számára nyilvánvaló. A kérdés, hogy a továbbiakban mit kezd ezzel a mélyen benne élő tudással.
„Megismerték Istent, mégsem dicsőítették vagy áldották Istenként.” (Róm 1,21)
Isten bármilyen szintű megismerése választás elé állítja az embert. Választhat, hogy mélyebben megismeri és dicsőíti, vagy elutasítja. Mivel az Isten létéről való tudás kitörölhetetlen, az utóbbi legegyszerűbben helyettesítéssel „oldható meg”:
„A halhatatlan Isten dicsőségét felcserélték emberek és madarak, négylábúak és csúszómászók képével.” (Róm 1,23)
A következő lépés tehát, amikor az Istent megillető helyre az ember valami mást helyez. Ez egyfajta projekció, a teremtmény isteni rangra emelése, minden szempontból középpontba helyezése, őt téve mindenek mértékévé. Ez egyértelműen hozza magával Isten valódi ismeretének hanyatlását:
„Nem méltatták Istent arra, hogy megtartsák ismeretükben.” (Róm 1,28)
Míg végül az apostol egy meglepő gondolattal zárja kifejtését:
„Nem csak maguk cselekszik ezeket, hanem azokkal is egyetértenek, akik ilyeneket művelnek.” (Róm 1,32)
A bűn lassan megváltoztatja az embert. Az eleinte helytelenített tetteket lassan semlegesnek, súlytalannak, majd egyenesen helyesnek gondolja. A folyamat végén tehát létrejön a kisebb vagy nagyobb mértékű – akár társadalmi méretű – konszenzus a bűn helyesléséről, és ekkor az ember elkezdi valóban jónak látni a rosszat.
Megdöbbentő, hogy Pál apostol szavai csaknem kétezer éves távlatból micsoda pontossággal írják le napjaink problémáit, és az utat, amely idáig vezetett. A folyamat mellett az apostol a következményekre is kitér. Azt írja, hogy az erkölcsi lazaság, a szexuális szabadosság, az igazság és hazugság felcserélése, a kapzsiság, az emberek közti állandó viszályok, a gyűlölet és szeretetlenség, a békétlenség mind ennek a folyamatnak kikerülhetetlen következményei.
A probléma tehát több ezer éve ismert, de ismert a megoldás is. Ez Isten megismerése és a hozzá való visszatérés. Pál apostol sem zárja le a témát az idézett igéknél, hanem hirdeti az egyedüli megoldást: az értünk meghalt és feltámadt Jézus Krisztust. Ő az, aki az évezredes problémákkal, bűnökkel küszködő modern világ számára is kegyelmet, megtérést, új életet hoz.