Bajban vagyunk az erényekkel. Nehezen tudjuk megfogalmazni, hogy miért kell erényesnek lenni, és hogy mi az erények lényege és célja. Péter apostol arra kér, legyünk alázatosak. Rendben, de hogyan és miért?
„Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad. (1Pét 5,5b)”
Ezt az igerészletet olvastam az evangélikus útmutatóban „heti igeként”, és igencsak elgondolkodtatott. Péter apostol presbitereknek ír különféle intelmeket a levele végén. Az egész gondolatmenet lényege, hogy a címzettek viseljenek gondot a rájuk bízott emberekre, és legyenek példaképei a „nyájnak” mindenben, alázatban is. Kérdezheted, hogy mit kell ezen gondolkodni? A gyülekezeti elöljárók – és általában a keresztények – legyenek alázatosak, pont. Na jó, ez eddig rendben is van, de mi az alázat? Mert ez a szöveg és a Biblia egyéb részei szerint az alázat nem pontosan azonos azzal a viselkedéssel, amire mi gondolni szoktunk. Milyennek képzeljük el az alázatos embert?
Magát nem tartja sokra, csendesen, szinte láthatatlanul él. Ha csak ennyi lenne, akkor egy önértékelési zavarral küzdő embert is lehetne alázatosnak mondani, ugyanígy egy szerényt vagy egy csendes természetűt, de mégsem erről van szó. A folytatás szerint ugyanis Isten az alázatosaknak kegyelmet ad az örök életre – ez pedig, tudjuk, nem egyszerűen a jó magaviselet jutalma:
„Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején.” (1Pét 5,6)
Akkor ki alázatos? Aki tudja, hogy hol a helye Isten és emberek előtt. Mi az alázat? Nem önmagam állandó lekicsinylése, hanem a világban elfoglalt helyem elfogadása. Alázatos vagyok, ha sem többet, sem kevesebbet nem képzelek magamról, mint aki valójában vagyok. Tisztában vagyok vele, hogy kicsoda Isten, és ki vagyok én. Reálisan látom, hogy Isten előtt csak a kegyelemben bízhatok, mert kevés az, amit fel tudok mutatni; ugyanakkor nem esem kétségbe, mert bízom Isten irgalmában, abban, hogy Ő meg akarja adni nekem ezt a kegyelmet.
Az emberekkel szemben pedig akkor vagyok alázatos, ha tisztában vagyok vele, hogy vannak nálam erényesebbek, tehetségesebbek, okosabbak is. Vagy lehet, hogy valakinél én vagyok okosabb, valamiben ügyesebb, de eközben türelemben, szeretetben talán messze felülmúl engem. Ezek a különbségek azért adattak, hogy használni tudjunk egymásnak. Az emberek előtti alázat lényege, hogy tudom, van nálam jobb. Az alázat röviden: tisztánlátás. Annak látni magam, aki valójában vagyok Isten és emberek előtt, nem többnek, de nem is kevesebbnek.
Az alázatos ember látja az erősségeit és gyengeségeit, és hajlandó tanulni a másiktól. Ez a tisztánlátás helyére teszi az életét az emberek előtt, és ez teszi képessé az isteni kegyelem elfogadására is, mert tudja, hogy szüksége van rá.
„Nézz önmagadba, tekints bensődbe, tanuld meg lelked megbecsülését. Gondold meg, mi vagy most, mivé kell lenned, mivé lehetsz. Gondold meg, mi voltál természeted szerint, mi vagy bűneidben, mivé kell lenned tökéletesebb életeddel, és mivé lehetsz a kegyelem segítségével.” (Szent Bernát: A belső lakás, 36. f. n. 76)