Hol van Isten? Miért nem ad magáról cáfolhatatlan bizonyítékot? Sokan teszik fel ma is ezeket a kérdéseket, amelyekre most Ézsaiás próféta segítségével keressük a választ.
„Bizony, te elrejtőzködő Isten vagy, Izráel Istene, szabadító!” (Ézs 45,15)
Ézsaiás próféta olyan problémára tapint rá a fenti sorokban, ami az ókori zsidóságtól napjaink kereszténységéig jelen van. Ez Isten cselekvésének, hatalmának, sőt létének bizonyíthatatlansága. A próféta szerint ez Isten akarata, hiszen – ahogy írja – ahelyett, hogy megmutatná hatalmát, kétségtelen bizonyítékot szolgáltatna létezéséről, inkább elrejtőzik. Ez a rejtőzködés ráadásul olyan mértékű, hogy egyetlen ember sem tud kétségtelen bizonyítékkal szolgálni Istennel kapcsolatban gyakorlatilag semmiről.
Ha valaki azt kéri, hogy bizonyítsam be Isten létezését, azt válaszolom, hogy inkább ő bizonyítsa be nekem a nemlétezését. A téma feszültségét ugyanis nem csak az adja, hogy Isten léte bizonyíthatatlan, hanem az is, hogy a nemléte sem bizonyítható. Azt, hogy Isten nem létezik, kétségtelenül csak akkor jelenthetnénk ki, ha a létező valóság számunkra ismeretlen és érzékelhetetlen dimenzióiról is abszolút tudással rendelkeznénk. Az ismereteink viszont töredékesek, tehát nemcsak Isten létével, hanem a nemlétével kapcsolatos állítások is hitből fakadnak, hiszen bizonyítani egyiket sem lehet. Mindezeknek a feszültségeknek az oka Ézsaiás próféta szerint az, hogy elrejtőzködő Istenünk van.
Isten nemcsak a hitetlen, hanem a hívő ember számára is rejtőzködő marad. Léte nem bizonyítható, de megtapasztalható; a hívő ember számtalanszor tapasztalja Isten jelenlétét, gondviselését az életében, ám mindezt mégsem tudja megdönthetetlen bizonyítékként felmutatni. Isten ugyanis úgy cselekszik az életünkben, hogy közreműködését nem teszi mindenki számára egyértelművé. Ha továbbmegyünk, még azt is kijelenthetjük, hogy a hívő ember még önmaga számára sem tud megdönthetetlenül racionális bizonyítékot találni Isten léte mellett. Mit értek ez alatt?
Isten legtöbb tette, amelyet az életünkben véghezvisz, nem kimondottan csodás vagy misztikus, hanem épp ellenkezőleg, nagyon is könnyen racionalizálható. Azzal, hogy a körülöttünk lévő világon és embertársainkon keresztül cselekszik, minden egyes tettét megmagyarázhatóvá teszi. Amikor meghallgatja egy imánkat, akkor az nem úgy történik, hogy a semmiből elénk teremt mindent, amire szükségünk van, hanem szituációkon és embereken keresztül segít. Az ilyen helyzetekben gyakorlatilag ezt jelenti az elrejtőzés. Hiszen minden olyan történés, ami racionálisan elgondolható módon megy végbe, evilági módon is értelmezhető, vagy akár nevezhető egyszerűen a véletlenek összejátszásának is.
Egy hívő embernek lehet az a bizonyossága, hogy Isten cselekedett, de racionális értelemben vett bizonyítékot még önmagának sem tud erről felmutatni. Minden csodát meg lehet magyarázni, de amint megmagyaráztuk, számunkra megszűnik csodának lenni. Sok hívő ember rekedt meg a hitben vagy távolodott el Istentől azért, mert azt gondolta, hit helyett bizonyítékokra van szüksége, de nem talált. A rejtőzködő Isten ugyanis senkinek sem fedi fel magát, csak az utolsó napon.
Mi értelme ennek? A hit, melynek alapján Isten megítéli a világot. Sokszor hangoztatott mondás, hogy mindenkinek hinnie kell valamiben. Isten elrejtőzése döntéshelyzetet teremt: rászorít, hogy állást foglaljunk mellette, vagy ellene. Nem az a kérdés tehát, hogy hiszünk-e, nem elég hinni egy ködös „valamiben”. A lényeg az, hogy miben, kiben hiszünk. Hisszük-e, hogy az elrejtőzködő, bizonyíthatatlan Isten él, és egyszülött Fiát adta értünk, hogy nekünk is örök életünk legyen?