Megszületett Jézus a júdeai Betlehemben. Születését angyalok hirdették, bölcsek és pásztorok hódoltak előtte, aztán évtizedekig nem történt semmi érdekes.
„Pásztorok tanyáztak azon a vidéken a szabad ég alatt, és őrködtek éjszaka a nyájuk mellett. És az Úr angyala megjelent nekik, körülragyogta őket az Úr dicsősége, és nagy félelem vett erőt rajtuk. Az angyal pedig ezt mondta nekik: Ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz: Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában. A jel pedig ez lesz számotokra: találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban. És hirtelen mennyei seregek sokasága jelent meg az angyallal, akik dicsérték az Istent, és ezt mondták: Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat.” (Lk 2,8-14)
A Jézus születéséről szóló evangéliumi beszámolók különböző nézőpontokból próbálják érzékeltetni, hogy Betlehemben milyen hatalmas esemény történt. Megszületett Isten Fia, akit napkeleti bölcsek és betlehemi pásztorok imádtak, angyali seregek dicsőítettek. Ezzel nemcsak a zsidó nép évszázados imádságai hallgattattak meg, hiszen Jézusban az egész emberiségnek küldött szabadítót a Mindenható. A betlehemi pásztorok a világ legnagyobb történeti eseményének voltak szemtanúi, amiért magasztalták és dicsőítették Istent. Mi történt ezután a hatalmas esemény után? Harminc évig semmi.
Megszületett a Megváltó. Na és, mi változott? A pásztorok visszatértek nyájaikhoz, a bölcsek is hazamentek; a rablók tovább raboltak, a hazugok tovább hazudtak, a gyilkosok tovább gyilkoltak, a népen pedig tovább uralkodtak a rómaiak. Hol a szabadítás? Lehet, hogy jó lenne a Bibliában egy ilyen zárójeles megjegyzést tenni a születéstörténet után: harminc évig semmi. A harminc év elteltével Jézus három évig tanított, gyógyított, aztán keresztre feszítették. Nem volt olyan emberi elképzelés, ami a Messiás földi munkásságát ilyennek látta volna. Nem volt ember a világon, aki szerint ennek így kellett történnie.
„Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim – így szól az Úr. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál.” (Ézs 55,8-9)
Be kell vallanunk, hogy a legtöbb esetben nem értjük, Isten mit miért tesz, miért úgy teszi, vagy adott esetben miért nem tesz semmit. Mi mindig tudni véljük, hogy mit, mikor és hogyan kellene tennie. Isten megismerésének legfőbb gátját valójában a Róla alkotott elképzeléseink jelentik. Miért nem ismerték fel kortársai Jézusban a Megváltót? Mert valójában nem a Messiást várták, hanem egy saját maguk alkotta messiást, aki beteljesíti régi vágyaikat úgy, ahogyan azt ők elgondolták. Más megoldás szóba se jöhetett. Ma sincs ez másképp. A legtöbb Istenben csalódott ember csalódásának oka, hogy Isten nem olyan módon cselekszik, mint ahogyan azt elvárnánk.
Az evangélium olvasása közben számos alkalommal tapasztalhatjuk, hogy nem értjük Isten szándékait. Van itt betlehemi dicsőítés, majd rögtön utána nagy-nagy hallgatás; vannak csodák, és van elutasítás; van virágvasárnapi hódolat és ujjongás, majd a nagypéntek drámai eseményei – és mi sehogy sem értjük a koncepciót, sehogy sem találjuk a következetességet. Mégis emberek milliói élték meg a történelem során, és tapasztaljuk mi is, ma is, hogy Isten terve a legjobbnak, tökéletesnek, üdvözítőnek bizonyult.
Ezen a karácsonyon, Urunk születésének ünnepén adjunk hálát Istennek azért, hogy gondolatai annyival magasabbak a mieinknél! Ha időnként bizonytalanságot érzünk is Isten tervének kifürkészhetetlensége miatt, örüljünk: az Ő legnagyobb terve már végbement és tökéletes – higgyük, hogy aki irántunk való szeretetéből testté lett, minden rólunk szóló tervét is ilyen gonddal készíti.