Ebben a sorozatban Jézus perének eseményeit fogjuk követni a kor történelmi, jogi és politikai körülményeinek figyelembevételével.
Kedves Olvasóim! A most kezdődő sorozat megírására már körülbelül egy éve készülök. Jézus pere annyira összetett téma, hogy egy blog keretein belül előadni különösen is nehéz. A megírás nehézségét a rengeteg történeti, jogi, politikai és személyi körülmény és adat ismertetése adja. Nem fogok minden részletre kitérni, inkább a per és az ítélet-végrehajtás azon érdekességeit fogom bemutatni, amelyek – bízom benne – sokak számára érdekesek és újszerűek lehetnek. Az anyag terjedelme miatt ezúttal hetente nem csak egy részt fogok publikálni. Fogadjátok szeretettel.
A megértéshez szükséges első feladatunk tehát megismerni annak a kornak a vezető embereit, politikai, társadalmi körülményeit, amelyben a per lezajlik. Messziről kell kezdenünk, hogy megérthessük a Jézus idején uralkodó politikai, vallási, közéleti hangulatot, ami komolyan rányomta bélyegét a Jézussal történtekre.
Salamon király (Kr. e. 965-926) halála után Izrael országa kettészakadt. Ez a szakadás egy több évszázadig tartó nyomorúság kezdete volt. A Kr. e. 7. századtól kezdve egészen Jézus koráig nagyhatalmak uralkodtak Izrael népén. Először Asszíria, majd az Újbabiloni birodalom hurcolta el a nép egyes csoportjait fogságba, ezután Nagy Sándor és birodalmának utódai, a Ptolemaioszok és a Szeleukoszok kormányoztak. IV. Anthiokhosz Epifánész (Kr. e. 175-164) szeleukida uralkodó különösen kegyetlenül bánt a zsidókkal. Minden eszközzel megpróbálta kiirtani a zsidó vallást: megtiltotta a körülmetélkedést, a tóratekercseket elégettette, betiltotta a zsidó ünnepek és a szombat megtartását, disznóhús evésére kényszerítette a zsidókat, és országszerte pogány oltárokat állíttatott fel. A Templomot is meggyalázta azzal, hogy a szent helyen Zeusz tiszteletére disznót áldozott.
Ezek az események vezettek a makkabeus (vagy hasmoneus) felkeléshez, amit Kr. e. 167-ben indított egy idős pap, Mattatiás (Matitjáhu), aki fiaival együtt kiűzte városukból, Modiinból Epifánész katonáit. Ennek hírére az országban több helyen is fegyveres ellenállásba kezdtek a zsidók, aminek következtében lassan felülkerekedtek az elnyomókon és Jeruzsálemet is visszafoglalták (máig erre a győzelemre emlékeznek a zsidók hanuka ünnepén). Mattatiás és fiai igazi hősökké váltak a nép szemében, olyannyira, hogy a harcokban oroszlánrészt vállaló Makkabeus Júdásban sokan Izrael régen megígért messiását látták, aki az ellenség legyőzése által végre elhozza a várva várt aranykort. A harcok végén Mattatiás egyik fia, Simon már annyira komoly befolyással rendelkezett, hogy a nép így döntött:
„Elhatározták a zsidók és a papok, hogy Simon legyen a fejedelmük és a főpapjuk, míg föl nem lép egy hitelt érdemlő próféta.” (Makkabeusok első könyve 14,41)
Ez a döntés belső feszültséghez vezetett, ami pártokra szakította a közös ellenség elleni küzdelemben összekovácsolódott zsidóságot. Egyesek a Makkabeusokban megváltót láttak, míg mások ellenezték, hogy a Makkabeusok uralkodói és főpapi címet viseljenek.
A sok évszázados elnyomás, leigázottság hatására a zsidókban kialakult egy harcos messiás képe, egy hadvezéré, aki erejével lerázza az elnyomók igáját, és új korszakba vezeti népét a földön. Ez a kép élt az emberek gondolkodásában Jézus idejében is. Ennek a messiásképnek Jézus perében is óriási lesz a jelentősége, mivel Jézus a nép szemében nem ilyen messiásnak bizonyult. (Folyt. köv.)