Imádság és hit. E kettő olyannyira összetartozik, hogy míg együtt hegyeket mozgatnak, egymás nélkül értelmüket vesztik.
Sokszor hallottam, hogy már az is egyfajta imádság, amikor egy ember szorult helyzetében csak úgy felkiált: Istenem! Szépen hangzó gondolat ez, és talán meg is nyugtat minket, keresztényeket, hogy még a hitetlen ember is imádkozik néha, de mégsem hiszem, hogy ez a legtöbb helyzetben igaz lenne.
Az imádság Istennel való kommunikáció, ami persze magában foglalja a másik fél megszólítását, sőt, néha tényleg elég egy felkiáltás, mert Isten már abból is tudja, hogy mit szeretnénk. A problémám az, hogy az ilyen megszólítások után sokszor nem történik semmi más. Az imádság lehet ennyi? Valódi kapcsolat az, ami csak ennyiből áll? A legfőbb baj nem is a rövidség, hanem az egyoldalúság. Az ember mond, kér, akar valamit, és ezzel le is zárja a kérdést.
Mindezt azért írtam le, mert a fentiek jól példáznak egy gyakori imatípust, a “megmondó imát”. Ennek legfőbb ismertetőjegye, hogy egyoldalú. Akkor, amikor az ember gondolja vagy éppen szüksége van rá, kinyilvánítja, hogy mit akar, hogyan akarja, és elvárja, hogy a kívánsága teljesüljön. Aztán a teljesítéstől függetlenül megszakítja a kapcsolatot mindaddig, amíg szükségét nem érzi egy újabb kérésnek. Biztat minket a Biblia bárhol az ilyen imádságra? Nem igazán. Amikor imádságról beszél, akkor valami egészen mást ért alatta.
Az ima a Bibliában soha nem egyoldalú cselekmény; az Újszövetségben rengeteg ígéret szerepel arra vonatkozóan, hogy a hívő ember imáját minden esetben Isten cselekvése, válasza követi. Pontosan ezért a valódi imádság mindig kétirányú kommunikáció, mert nincsen olyan ima, amely válasz nélkül maradna. Rendben, de mi van azokkal, amelyeknek valami oknál fogva nem tapasztaljuk a következményét? Ennek számos oka lehet, de abban biztosak lehetünk, hogy azok sem meghallgatatlan imák. Az ilyen helyzetek miatt is figyelmeztet minket a Biblia több helyen arra, hogy hittel imádkozzunk, ne lankadjunk, ne adjuk fel a küzdelmet. Számomra a témához kapcsolódó igehelyek közül a leghangsúlyosabb a Filippi levél negyedik fejezetében található:
„Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” (Fil 4,6-7)
A kérést és a hálaadást miért említi együtt az apostol?
- Azért, hogy ne mindig csak kérjünk?
- Azért, hogy vegyük észre azokat a dolgokat is, amikért hálát adhatunk?
- Azért, hogy ne felejtsük el, mennyi jót tett velünk Isten?
- Azért, mert a hitünket erősíti a hálaadás, mert korábbi megtapasztalásokról szól?
Igen, ez mind igaz, de van itt egy sokkal mélyebb jelentés is, aminek a felismerése számomra hatalmas jelentőségű volt: adj hálát annak a kérésnek a meghallgatásáért, amit éppen akkor mondtál el. Isten elé tártad, tehát már jó helyen van; meghallgattatott, meg fogod kapni akkor és úgy, amikor és ahogyan Isten jónak látja – el van intézve, hát adj hálát érte! A kérés és a hálaadás tárgya itt tehát nem több különböző dolog, hanem egy és ugyanaz. Ennyire komoly dolog egy hittel elmondott ima!
(Ezt a cikket eredetileg a Parókia Portál felkérésére írtam, ahol az ökumenikus imahét alkalmával jelent meg.)