Isten törvénye útjába állhat egy ember megmentésének? Az irgalmas samaritánus példázata többek között erre a kérdésre keresi a választ.
„Egy ember ment le Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esett, akik kifosztották, meg is verték, azután félholtan otthagyva elmentek. Történetesen egy pap ment azon az úton, de amikor meglátta, elkerülte. Hasonlóképpen egy lévita is odaért arra a helyre, és amikor meglátta, ő is elkerülte. Egy úton lévő samaritánus pedig, amikor odaért hozzá és meglátta, megszánta; odament, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat. Aztán feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és ápolta. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és azt mondta neki: Viselj rá gondot, és ha valamit még ráköltesz, amikor visszatérek, megadom neked. Mit gondolsz, e három közül ki volt a felebarátja a rablók kezébe esett embernek? Ő így felelt: Az, aki irgalmas volt hozzá. Jézus erre ezt mondta neki: Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj.” (Lk 10,30-37)
Az előző részben tisztáztuk, hogy Jézus korában ki mindenkit jelölt a felebarát fogalma. Olyan közeli, felelős kapcsolatot jelentett, melynek határai semmiképp nem terjedtek a zsidóságon túlra. A törvénytudó kérdése tehát nem a fogalom jelentésére, hanem a felebarátiság határaira vonatkozott, vagyis arra, hogy Jézus szerint mekkora a felebarátok köre, kik férnek bele ebbe a halmazba.
Jézus három szereplőt ad elénk a példázatban: papot, lévitát, samáriait. A papról a görög szövegben olvasunk egy érdekes kiegészítést, miszerint lefelé ment (katabainó). Ez azért fontos, mert Jerikó a föld legmélyebben fekvő városa – tengerszint alatt kb. 250 m –, míg Jeruzsálem hegyen épült város – tengerszint felett kb. 730 m. Az, hogy a pap lefelé ment, azt mutatja, hogy Jeruzsálemből Jerikó felé tartott. Ebből láthatjuk, hogy nem szolgálatba igyekezett. Ha úgy lett volna, jogosan kerüli el a félholtat, hiszen a vér vagy egy halott érintése tisztátalanná tette volna őt, ami miatt alkalmatlanná vált volna a szolgálatra. Ugyanez érvényes a lévitára is, aki templomi szolgáló volt. Ők mindketten Isten és a nép közötti közvetítők, ami egy felelős és – spirituális értelemben – közeli kapcsolatot is jelentett. A kapcsolat a másik irányból, a köznép oldaláról is felelősnek számított, hiszen a papok és léviták eltartása a nép kötelessége és felelőssége volt. Ilyen szempontból tehát beleillettek volna a felebarát kategóriájába.
A samáriaiakról mindez egyáltalán nem volt elmondható, ugyanis a vallásos zsidóság szemében rosszabbnak számítottak még a pogányoknál is. Néhány magyarázat azzal támasztja alá a samaritánus cselekedetét, hogy rájuk nem vonatkoztak a tisztasági törvények – ez esetben a vér és a halott érintésének tilalma –, ám ez nem igaz. A samáriaiak az ún. samaritánus tórát használták, ami több ponton is különbözött a jeruzsálemitől, de azt tudjuk, hogy a tisztasági törvényeket olyan komolyan vették, hogy azt még a zsidóság is kénytelen volt elismerni. Miért érintette mégis a példázatban szereplő samaritánus a félholt embert?
Jézus nagyon sok alkalommal bírálta kora törvénytudóinak felfogását. Ez a példázat jól mutatja ennek a felfogásbeli különbségnek a lényegét. A példázatbeli samaritánus nem a törvény pontról pontra való betartására törekedett – tehát, hogy egyetlen rendelkezését se szegje meg –, hanem a törvény szellemének megfelelően cselekedett. Az isteni törvénynek ugyanis van egy belső hierarchiája, amelynek csúcsán a legfőbb parancsolat foglal helyet, Isten és a felebarát szeretete. Nem véletlen, hogy Jézus kérdésére a törvénytudó is így felel:
„Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod? Ő pedig így válaszolt: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat.” (Lk 10,26-27)
A különböző kultuszi, tisztasági stb. törvényeket eredetileg nem kezelték ugyanilyen súllyal. A felebarát felé irányuló mentő szeretet gyakorlását tehát nem akadályozhatta meg pl. egy „alacsonyabb szintű” tisztasági törvény. Erre a törvényfelfogásra Jézus is több alkalommal mutatott rá, pl. a sorvadt kezű szombatnapi meggyógyításával (Mt 12). A törvény betű szerinti megtartására törekvők ezeket a különbségeket nem ismerték el – ők az összeset be akarták tartani -, így azonban a törvény Isten szándéka szerinti fő hangsúlya sérült – megfosztották a törvényt Isten emberszeretetétől. (Folyt. köv.)
(Ha többet szeretnél tudni a zsidók és a samáriaiak közti viszonyról, olvasd el ezt a bejegyzést: A samáriai asszony 1.)