A samáriai asszony története tipikusan olyan igeszakasz, amelynek értelmezéséhez fontos ismernünk a leírás körülményeit.
„Amikor pedig megtudta Jézus, hogy a farizeusok meghallották, hogy ő több tanítványt szerez és keresztel, mint János – bár maga Jézus nem keresztelt, hanem a tanítványai –, elhagyta Júdeát és elment ismét Galileába. Samárián kellett pedig átmennie, és így jutott el Samária egyik városához, amelynek Sikár volt a neve. Ez közel volt ahhoz a birtokhoz, amelyet Jákob adott fiának, Józsefnek.” (Jn 4,1-5)
A Jézus korabeli zsidóság a samáriaiakat rosszabbnak tartotta még a pogányoknál is. Ekkor már több évszázados gyűlölködés állt a zsidók és a samáriaiaknak nevezett szintén zsidó gyökerű népcsoport között. Az ellenszenv annyira erős volt, hogy Samária területére zsidó ember nem tette be a lábát, még akkor sem, ha ez nagyban megnehezítette a közlekedést. Az ország nagyrészt észak-déli kiterjedésű, és Samária középen helyezkedik el, majdnem teljes szélességében elfoglalva az ország területét. Tehát, ha valaki a délen fekvő Jeruzsálemből az északi Galileába indult, nem egyenesen Samárián keresztül ment, hanem keleti vagy nyugati irányban egy hatalmas kerülővel mellette elhaladva jutott csak célba.
A szembenállás története Salamon király halála után kezdődött, amikor a nép két külön királyt választva kettészakította az országot. A szakadás nem csak területi, kultikus értelemben is megtörtént. A déli, jeruzsálemi templom helyett az északi területek lakói két saját szentélyt építettek és ott gyakorolták tovább vallásukat. Északot (Izrael
) azután bekebelezte Asszíria, amely nemcsak deportálta a népet keletre, hanem a helyére idegeneket telepített, akikkel az ottmaradt gyér zsidóság az idők folyamán családilag, vallásilag keveredett.
Másfél évszázad múlva a déli zsidóságot (Júda
) is elérte ez a sors, őket az Újbabiloni Birodalom igázta le és telepítette ki. Az északi zsidósággal szemben azonban ők megőrizték vallási és nemzeti tisztaságukat. Különálló kolóniákat alkottak, csak egymással házasodtak, és a babiloni vallási türelemnek köszönhetően saját vallásukat gyakorolták.
Amikor a következő nagyhatalom, Perzsia legyőzte Babilont, a foglyok engedélyt kaptak a hazatérésre, s ezzel a lehetőséggel sokan éltek is. Kyros perzsa király még pénzt is adott a jeruzsálemi templom újjáépítésére, amiben a samáriaiak is segíteni akartak, de a júdeaiak – tisztátalanságukra hivatkozva – elutasították őket. Ennek a vége komoly ellenségeskedés lett. A samáriaiak leállíttatták a templom építését azzal, hogy feljelentették a júdeaiakat a perzsa hatóságoknál, miszerint nem templomot, hanem erődöt építenek.
A déliek végül sok évnyi küzdelem után felépítették a templomot, valamint politikai és vallási reformot hajtottak végre. Ennek során teljesen és végleg kizárták a társadalmi és vallási életből a samáriaiakat, akik ezért saját templomot építettek a Garizim-hegyen, amelynek a romjainál még Jézus idejében is folyt a kultusz.
Jézus korában a zsidók számára megvolt a bejáratott kerülőút dél és észak között, amit követve nem kellett Samária területére lépni, Jézus azonban nem ezen ment. János evangélista így fogalmaz: Samárián kellett pedig átmennie.
Ennek a kell
-nek az oka nem a sietség és a rövidítés volt, hanem valami más… (Folyt. köv.)