Ismerte vagy nem ismerte az ember a rosszat a bűneset előtt? Miként adott engedetlenségével teret a rossznak az életében?
„Dehogy haltok meg! Hanem jól tudja Isten, hogy ha esztek belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó, és mi a rossz.” (1Móz 3,4-5)
Elérkeztünk Éva és a Kísértő párbeszédének utolsó részéhez, melyben a Sátán a jó és rossz tudását kínálja az embernek. Ezt a kijelentést most műfaji és nyelvi szempontok szerint fogjuk vizsgálni. Először tegyük fel a kérdést, hogy az ember a bűneset előtt tudatában lehetett-e a jónak és a rossznak?
A teremtéstörténet egyik fontos jellemzője, műfaji sajátossága az ún. szétválasztás motívum. Lényege, hogy Isten a világ alapjait alkotó létezőket mintegy egymástól különíti el, ezáltal azok szoros viszonyban állnak egymással. Egymáshoz képest léteznek, csak egymáshoz való viszonyukban értelmezhetők. Így választja el Isten a világosságot a sötétségtől (1Móz 1,4), az eget a földtől (1Móz 1,7), a szárazföldet a tengertől (1Móz 1,10), a nappalt az éjszakától (1Móz 1,14), de így lesz az ember is férfi és nő (1Móz 2,23). Ilyen értelemben feszül egymásnak a teremtéstörténet logosza az idők kezdete előtti káosszal, illetve erkölcsi és spirituális értelemben a jó és a rossz.
A jó és a rossz tehát a teremtéstörténetben viszonyfogalmakként jelennek meg, melyek egymás nélkül értelmezhetetlenek. Az ember tehát e gondolkodás szerint nem ismerhette csak a jót, mert a jó fogalma igazán az ellentétpárjával való feszültségében ragadható meg.
Hajlamosak vagyunk úgy elképzelni az édenkertet, mint ahol a rossz semmilyen formában sem lehetett jelen, tehát az ember ott még nem is ismerhette. Ez hibás gondolat, hiszen a szöveg maga mást állít: jelen volt egyrészt a jó és rossz tudásának fájában, másrészt a Kísértő személyében. A jelentős különbség a bűneset előtti és utáni állapot között az, hogy bár a rossz a bűneset előtt is jelen volt, még nem tudott érvényesülni. A Biblia sehol sem igazolja azt a feltételezést, hogy az ember a bűneset előtt ne lett volna tudatában a rossznak. Már az édenben is ismerte a rosszat mint a jó ellentétét, ugyanúgy a halált mint az élet ellentétét. Ezen ismeretek nélkül értelmetlen lett volna az isteni intés:
„A kert minden fájáról szabadon ehetsz, de a jó és a rossz tudásának fájáról nem ehetsz, mert ha eszel róla, meg kell halnod.” (1Móz 3,16-17)
Ennek a fényében válik igazán érdekessé a Sátán kijelentése, miszerint a gyümölcs evése után az ember tudni fogja, hogy mi a jó és mi a rossz. Addig is tudta.
Hogy is van ez? A bűneset előtt is ismerte az ember a jót és a rosszat, majd a Sátán felkínálja számára annak az ismeretét, amit ezek szerint már azelőtt is ismert?
A probléma megoldását nyelvi elemzés adhatja. A szövegben szereplő héber ige (ʿdj) nem csupán a tudás, ismerés szellemi aktusát jelenti, hanem tapasztalati jártasságot és megismerést, tehát a dolgok megcselekvését is. Az ókori héber gondolkodás a mi fogalmaink szerinti tudást és cselekvést nem választotta szét, ebben a szemléletben passzív tudás nem létezett. A tudás és cselekvés egységére jó példát találunk Bábel tornyának történetében:
„Ímé e nép egy, s az egésznek egy a nyelve, és munkájának ez a kezdete; és bizony semmi sem gátolja, hogy véghez ne vigyenek mindent, amit elgondolnak magukban.” (1Móz 11,7 – Károli fordításból a pontosabb szövegezés miatt)
A „jó és a rossz” (ʿrw bwt) mint kifejezés jelentése szintén bővebb: egyfajta totalitást, „minden dolgot” jelent. Ez a forma a Bibliában szintén gyakori – pl. reggel és este, alfa és ómega stb. –, és nem csak a megnevezett végpontokat jelenti, hanem azon kereteken belül mindent.
Gondoljuk át, hogy ezek fényében mit is jelent a jó és rossz tudásaként fordított szöveg. Nem csupán szellemi megismerést, hanem a dolgok határtalan megcselekvését; megtenni mindent, függetlenül attól, hogy azt Isten jónak vagy rossznak tartja. Ez a vágy egyértelműen magában foglalja az Isten által adott korlátok alóli kibúvást is, vagyis azt, hogy az egyes dolgokról az ember immár Isten beleszólása nélkül akarja eldönteni, hogy azok jónak vagy rossznak számítanak. Az ember tehát látszólag isteni privilégiumok birtokosává lett a fa gyümölcse által, ám volt egy kis bökkenő: mindezek mellett továbbra is ember maradt. (Folyt. köv.)