A Biblia lélekről szóló kijelentései nagyon sokrétűek. Ebben a részben az Ószövetség idevágó tanítását vizsgáljuk meg.
Az előző részben tisztáztuk, hogy a Biblia tud az ember lényének kettős – testi és lelki – természetéről, ám e kettősséget az emberben szétválaszthatatlan egységként írja le. Ezt azért nagyon fontos szem előtt tartanunk, hogy így minden kijelentést, amelyet a Szentírásban az emberről olvasunk, valamiféleképpen annak egészére, testére-lelkére vonatkoztassunk. A téma vizsgálata során ezt sokan figyelmen kívül hagyják, pedig lényeges. Tovább…
Isten és Ádám keze Michelangelo: Ádám teremtése freskóján
A Biblia az emberről test és lélek egységeként beszél, ám vannak olyan igehelyek is szép számmal, amelyek elkülönítik a kettőt. Mi az igazság?
Az előző részben olvasható testről és lélekről szóló dualisztikus gondolkodás a Biblia emberképével több ponton is hasonlóságot mutat. Sokan nem látnak különbséget a kettő között, ennek oka, hogy a két modell néhány részletében szinte csak árnyalatnyi eltéréseket sejtet. Ezek azonban mindjárt jelentős különbséggé duzzadnak, ha a belőlük fakadó tanításbeli következményeket vizsgáljuk. Tovább…
Az ember két elkülöníthető részből áll: testből és lélekből. A test bűnös és halálra ítélt, a lélek tiszta és halhatatlan. Vagy mégsem?
„Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, s ha ez a bőröm lefoszlik is, testemben látom meg az Istent. Saját magam látom meg őt, tulajdon szemeim látják meg, nem más, bár veséim is megemésztetnek.” (Jób 19,25-27)
Az egyház története során időről időre tévtanítások merültek fel, amelyek megzavarták az emberek Istenről és önmagukról alkotott képét. Egy ilyen, szinte az egyház születésétől fogva jelenlévő, időnként eltűnő, majd újra felbukkanó gondolat a lelket természetéből adódóan halhatatlannak tartja. Ez az elmélet abból az alapfeltételezésből indul ki, hogy emberi valónk két egymástól jól elkülöníthető részből, testből és lélekből tevődik össze, és e kettő sok szempontból tökéletes ellentéte egymásnak. A test alapvetően gyarló, szennyes, pusztulásra ítélt, míg ezzel szemben a lélek hibátlan, tiszta és örök életű.Tovább…
Hogyan válhat az ember védelmére adott törvény valakinek halálos ellenségévé? Jézus szemében létezik különbség kiválasztott és megvetett között?
„Egy ember ment le Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esett, akik kifosztották, meg is verték, azután félholtan otthagyva elmentek. Történetesen egy pap ment azon az úton, de amikor meglátta, elkerülte. Hasonlóképpen egy lévita is odaért arra a helyre, és amikor meglátta, ő is elkerülte. Egy úton lévő samaritánus pedig, amikor odaért hozzá és meglátta, megszánta; odament, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat. Aztán feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és ápolta. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és azt mondta neki: Viselj rá gondot, és ha valamit még ráköltesz, amikor visszatérek, megadom neked. Mit gondolsz, e három közül ki volt a felebarátja a rablók kezébe esett embernek? Ő így felelt: Az, aki irgalmas volt hozzá. Jézus erre ezt mondta neki: Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj.” (Lk 10,30-37)
Jézus sokszor bírálta kora törvénytudóinak, vallási vezetőinek gondolkodásmódját. Bírálatának gyakori oka a pogányokkal és a samáriaiakkal szembeni elutasító viselkedésük volt, amely Isten szavának egyoldalú értelmezéséből fakadt. Bár Istent a világ teremtőjének és Urának tartották, azt mégsem tudták elképzelni, hogy mindenkit egyformán szeret. Az ábrahámi kiválasztottságot egyfajta kizárólagosságként értelmezték, mely szerint mindazok, akik kívül esnek a választott nép körén, nem lehetnek kedvesek Istennek. A törvénytudók gyakorlatilag saját, elitista gondolkodásmódjukat vetítették ki Istenre. A pogányokkal való érintkezést egyenesen bűnnek tartották. A tízparancsolatban megfogalmazott felebaráti szeretetet is csak saját honfitársaikkal szemben érezték kötelezőnek. A Jézusnak szegezett kérdés így egyértelműen provokatív volt, hiszen Őt mindenki a bűnösök és pogányok barátjaként ismerte. Tovább…
Isten törvénye útjába állhat egy ember megmentésének? Az irgalmas samaritánus példázata többek között erre a kérdésre keresi a választ.
„Egy ember ment le Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esett, akik kifosztották, meg is verték, azután félholtan otthagyva elmentek. Történetesen egy pap ment azon az úton, de amikor meglátta, elkerülte. Hasonlóképpen egy lévita is odaért arra a helyre, és amikor meglátta, ő is elkerülte. Egy úton lévő samaritánus pedig, amikor odaért hozzá és meglátta, megszánta; odament, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat. Aztán feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és ápolta. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és azt mondta neki: Viselj rá gondot, és ha valamit még ráköltesz, amikor visszatérek, megadom neked. Mit gondolsz, e három közül ki volt a felebarátja a rablók kezébe esett embernek? Ő így felelt: Az, aki irgalmas volt hozzá. Jézus erre ezt mondta neki: Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj.” (Lk 10,30-37)
Az előző részben tisztáztuk, hogy Jézus korában ki mindenkit jelölt a felebarát fogalma. Olyan közeli, felelős kapcsolatot jelentett, melynek határai semmiképp nem terjedtek a zsidóságon túlra. A törvénytudó kérdése tehát nem a fogalom jelentésére, hanem a felebarátiság határaira vonatkozott, vagyis arra, hogy Jézus szerint mekkora a felebarátok köre, kik férnek bele ebbe a halmazba. Tovább…
