A címben feltett kérdés egyszerű, de tudjuk rá a választ? Nekem egyre kevésbé tűnik úgy, hogy igen. Napjainkban olyan mértékben magyarázzuk, ideologizáljuk, torzítjuk a valóságot, hogy sokszor már azt sem tudjuk, mi az.
Miért fontos a valóságról gondolkodni? Szerintem azért, mert mindannyian azt képzeljük, hogy pontosan tudjuk, mi a valóság. Mik a valós értékeink, mik a valós prioritásaink, motivációink, mennyire valóságosak a kapcsolataink. Összefoglalva: mi a valósága az életünknek, és – ami a témánk szempontjából legfontosabb – mi a valósága a hitünknek.
Először próbáljuk meg tisztázni a valóság fogalmát. A valóság objektív tény. Bármit is gondolunk róla, bármilyen szemszögből vizsgáljuk, mindig ugyanaz. Semmit nem változtat rajta, hogy mit gondolunk vagy képzelünk róla. Éppen ezért nem szeretjük a valóságot. Kegyetlennek tartjuk, mert nem érdekli, hogy mit érzünk, gondolunk, magyarázkodunk róla. A valóság az, ami van. Amilyenek vagyunk, amit teremtettünk. Ezt a magyar „valóság” szó tökéletesen mutatja: valóság az, ami a terveinkből, ideológiáinkból, elképzeléseinkből végül megvalósul. Elgondolásaink, tetteink végeredménye persze sokszor nem tetszik, ilyenkor szembesülés helyett igyekszünk ködösíteni, torzítani a valóságot. Kibúvókat keresünk, magyarázkodunk, másokat hibáztatunk: nem tudtam, nem így akartam, az nem is úgy volt, más a hibás, a körülmények áldozata vagyok stb. Viszont a szomorú igazság az, hogy ezek a mentegetési kísérletek a valóságon – tehát a tetteink végeredményén – nem változtatnak.
Vannak az életben keserű, de mégis kegyelmi pillanatok, amikor megmutatkozik a valóság. Amikor minden álca lehullik, és úgy látjuk a dolgokat, eseményeket, embereket, önmagunkat, ahogy azok valóságosan vannak. Ezek általában csalódást okozó, kiábrándító helyzetek. Ilyenkor szembesülünk azzal, hogy amit gondoltunk, képzeltünk a minket körülvevő világról és benne önmagunkról, annak kevés köze van a valósághoz. Ilyenkor az ember két dolgot tehet: újabb légvárakat építve tovább menekül a valóságtól, vagy szembenéz vele. Én az utóbbit javaslom. A Biblia szerint a valóság legkellemetlenebb tulajdonsága, hogy a végén úgyis kiderül. Miért annyira fontos ez egy keresztény ember számára? A valóságról szóló talán legkeményebb tanítás a Szentírásban ez:
„Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nekem ama napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, nem a te nevedben űztünk-e ki ördögöket, és nem a te nevedben tettünk-e sok csodát? És akkor kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!” (Máté 7:21-23)
Ez az ige azért félelmetes, mert műfaját tekintve nem példázat, nem allegória, hanem prófécia: „Sokan mondják majd nekem ama napon…”. Jézus szerint az ítélet napján sok emberről fog kiderülni, hogy köze sem volt a valósághoz. A kegyes látszatok és cselekedetek mögött valójában ők kárhozatra méltó „gonosztevők”. Lehet ekkora hazugságban és önbecsapásban élni? Igen, lehet. Mindannyiunknak fontos a látszat, és a látszatért – hogy szépnek, okosnak, sikeresnek, fantasztikusnak vagy akár mélyen hívőnek tűnjünk – hazudni is készek vagyunk. Nemcsak másoknak, önmagunknak is. Gyakorlatilag erre épül napjainkban a közösségi média, de a hazugságoknak, csalásoknak, önámításoknak soha nincs jó vége. Mindezeket nem véletlenül nevezi a Biblia bűnnek – pusztító, romboló cselekedeteknek. Ráadásul aki másokat rendszeresen becsap, az előbb vagy utóbb önmagát is alaposan át fogja verni.
Egészen biztos vagyok benne, hogy ha valaki komolyan elmélkedik erről a témáról, akkor felmerül benne a kérdés, hogy honnan tudhatjuk, mi a valóság. Egy utolsó gondolatot szeretnék hangsúlyozni igénk alapján: Jézus jelenlétében mindig kiderül a valóság. A megoldás tehát röviden: őszinteség, alázat, ima, Biblia, elmélkedés, szembenézés, változás. A valósággal szembenézni nehéz és kemény dolog, de mindenki számára létkérdés. Igénk alapján ugyanis aki önmagához torzítja a valóságot, elkárhozik, de aki önmagát igazítja a valósághoz, üdvözül.