Az Úr az én örökségem!

Egy gyakran idézett bibliai gondolat, amiről talán nem is sejtjük, hogy milyen hatalmas misztériumot rejt.

Az Ószövetségben több helyen találkozunk azzal a jelenséggel, hogy a szentírók önmagukat és olvasóikat az Úr örökösének nevezik. Ebben számunkra semmi meglepő nincsen, hiszen az Újszövetséget ismerve tudjuk, hogy Isten mindent nekünk adott Fiában, Jézus Krisztusban:

“Azért senki ne dicsekedjék emberekkel, mert minden a tietek; akár Pál, akár Apollós, akár Kéfás, akár a világ, akár az élet, akár a halál, akár a jelenvalók, akár az eljövendők: minden a tietek. Ti viszont a Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig Istené.” (1Kor 3, 21-23)

Tehát örökösei vagyunk az Úrnak, ezt tudjuk; de mit is öröklünk pontosan? Pál apostol felsorolásában megemlíti az életet, a jelent és az eljövendőt, ami érthető, de mit keres ott a halál? (Illetve a felsorolásban szerepelnek személyek is, akiknek az együttese egy gyülekezeti viszályra utal, de ezzel most nem foglalkozunk.) A keresztények halált is örökölnek Istentől? Hogy is van ez?

Térjünk csak vissza a bejegyzés elején említett ószövetségi örökös-képhez. Pál apostol nem tesz mást, mint ezt a régi és sok helyen megfogalmazott gondolatot idézi fel, ami nem egyszer azt is konkrétan kimondja, hogy mit örököltünk. Nézzünk néhány példát:

“Ha elenyészik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem te maradsz, Istenem, örökké!” (Zsolt 73,26)

Más helyen:

“Uram, én örökségem! Ígérem, hogy megtartom igéidet.” (Zsolt 119,57)

A héberben itt szereplő örökség (hlq) szó osztályrészt is jelent, amit a különböző bibliafordítások nem egyformán adnak vissza. Ennek a képnek komoly mélységei vannak; eredetileg nem csak arról van szó, hogy az Úr javait (a teremtettséget, szeretetet, békességet stb.) örököljük, hanem Őt magát is, vagyis Ő az örökség tárgya!

Az öröklés és az örökösödés egy kicsit másképp működött az ókori Izraelben, mint napjainkban, de abban egyezett a mai gyakorlattal, hogy az örökös a teljes vagyont csak az örökhagyó halálakor kaphatta meg. Ezek szerint amikor a zsoltárírók arról írnak, hogy az Úr az én örökségem, akkor egy ószövetségi mértékkel mérve értelmetlen, lehetetlen, sőt botrányos dolgot állítanak. Eszerint amikor az Úr meghal, akkor a zsoltár szerzője megkapja Őt magát örökségül, tehát a zsoltáríró örököl egy halottat?

Prófétai gondolatok ezek; arról a Jézus Krisztusról szólnak, aki ezeket az első hallásra képtelennek tűnő dolgokat véghezvitte a Golgotán. Jézus, aki mint Isten egyszerre az örökhagyó és az örökség, meghalt, hogy mi örökségül kaphassuk művének teljességét, a megváltást és Őt magát. Ő elszenvedte bűneinkért helyettünk a halált, hogy eltörölje a törvény minden velünk szembeni követelését.

“Eltörölte a követelésével minket terhelő adóslevelet, amely minket vádolt, eltávolította azt az útból, odaszegezve a keresztfára.” (Kol 2,14)

Megfizette bűneink árát, és a fizetséget örökségül hagyta mindazoknak, akik benne hisznek. Ezért mi is boldogan vallhatjuk:

“Uram, én örökségem!” (Zsolt 119,57a)

A szöveg forrása:
Copyright © 2012 - 2017 - www.teologiablog.hu