Képmutató őszinteség 1.

Ami a szívemen, az a számon – mondja sok, önmagát őszintének tartó ember. Az őszinteség valóban csak ennyit jelent?

Az elmúlt időben nem egy olyan írásba botlottam az interneten, ami a keresztények, a kereszténység őszintétlenségéről, képmutatásáról szólt. Mi tagadás, ez létező probléma, és nem is új keletű; az Újszövetségben maga Jézus is elítéli a képmutatást:

“Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlók vagytok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak halottak csontjaival és mindenféle tisztátalansággal. Így kívülről ti is igaznak látszotok az emberek szemében, de belül tele vagytok képmutatással és törvényszegéssel.” (Mt 23,27-28)

A fent említett kritikák olvasása közben – amelyek nem egy esetben szintén keresztények tollából származtak – azonban néha úgy éreztem, hogy keverjük a szezont a fazonnal, mert ez a kérdés egy keresztény életében nem is annyira egyszerű.

Ki a képmutató? Az, aki egész életében, vagy akár egyes élethelyzetekben valós hite, gondolkodása, értékrendje ellen cselekszik. Az ilyen esetek mögött általában valamilyen személyes érdek húzódik meg, vagyis az adott személynek megéri a képmutatás. Jézus is ebben az értelemben beszél a képmutatásról, ugyanis az egyfajta őszintétlenség, tehát hazugság. Ez egyértelmű és világos helyzet. A félreértés nem is itt van, hanem a továbbiakban.

Az őszinteség kérdését napjainkban eléggé egyoldalúan közelítjük meg. Őszinteségnek nevezzük azt, amikor aszerint az indulat, gondolat szerint szólunk, cselekszünk, ami épp bennünk van. Azt gondolom, mindenki érzi, hogy ez így egy kicsit problémás. Hiszen, ha minden esetben az ilyen őszinteség lenne a helyes út, akkor nem kellenének isteni és földi törvények. Mindannyian tapasztaltuk már annak az áldását, amikor egy-egy helyzetben nem engedtünk szabad folyást mindannak, ami bennünk valójában munkálkodott… Az ilyen helyzetekben a képmutatás bűnébe estünk volna? Sok ami a szívemen, az a számon-ember magyarázza szeretetlenségét ilyen indoklással. Ezzel el is érkeztünk a probléma gyökeréhez. Ami a szívemen, az a számon. Rendben, de miért ez van a szíveden? Ez a szomorú kérdés.

Mindenekelőtt vegyük komolyan, hogy a bűn a legnagyobb őszintétlenség. Eredetileg nem tartozott az ember természetéhez, ezért nem is tekinthetünk rá annak részeként. Mindannyiunkban ott van és kiirthatatlanul munkálkodik, ám ez nem jelenti azt, hogy azonosulnunk kell vele. Jézus nem csak megparancsolja a bűn elleni harcot, hanem erőt is ad hozzá. A hívő ember ezért már tud nem vétkezni. Nem mindig, nem tökéletesen, de Jézus segítségével képes erre.

Mit is jelent ez az őszinteség összefüggésében? Képessé válik nem a bűn szerint cselekedni, vagyis többé már nem a bűn lesz az őszinte cselekedete. Mert enélkül az őszinteség sem más, mint képmutatás, mert az addig valójában nem az embernek, hanem az ember bűnének a megnyilvánulása. Amíg valakit egyedül a bűnei vezérelnek, addig esélye sincs őszintének lenni. Ilyen értelemben a bűn a legnagyobb képmutatás. (Folyt. köv.)

A sorozat részei

A szöveg forrása:
Copyright © 2012 - 2017 - www.teologiablog.hu

11 hozzászólás

  • Gravatar for Vértes László Vértes László szerint:

    Ez is egy lehetséges rendszer, csak egy kicsit bonyolult. Ha az őszinteség Isten akaratának önkéntes elfogadása, és minden más őszintétlenség, akkor a bűn akár képmutatás is lehet.

    Van egy egyszerűbb javaslatom: az egyén akkor őszinte, amikor a lelke mélyén bujkáló késztetést kimondja. Ha a késztetés neki és az emberiségnek, akkor az őszinteség eredménye jó. Ha a késztetés nem jó az emberiségnek, akkor az őszinteség eredménye rossz. Az egyén érdeke elég gyakran ütközik a közösségével, így az őszinteség elég gyakran rossz. Isten akarata mindig egybevág az emberiség érdekével, így aki Isten akaratát önként elfogadja, az az emberiség számára is hasznos dolgot tesz, akár ez a belső késztetése, akár nem. Néha el lehet nyomni a belső késztetést úgy, hogy az pozitív eredménnyel jár. Isten elfogadása nem automatikus belső késztetés, azért nem célszerű ezt tekinteni a legmélyebb őszinteségnek. A földi életben gyakran ellenszegülünk Isten akaratának, azáltal saját magunknak és az emberiségnek ártunk.

    A kereszt(y)én(y)ek “képmutatása” néha Isten akaratának elfogadására irányuló vágy, amit nem sikerül életre váltani. Néha haszonszerzésre törekvés, jó üzlet egy magas presztízzsel járó társadalmi helyzet formai kellékeit felmutatni tartalom nélkül. Sokszor viszont egyszerű rágalom, így lehet a legkönnyebben ártani a kereszt(y)én(y)eknek.

  • Gravatar for Jorsits Attila Jorsits Attila szerint:

    Az általad felvázolt modell két esetben lehetne működőképes:
    Az első, ha az emberiség mint norma normans képes lenne minden esetben az objektív jót képviselni.
    A másik lehetőség, hogy a fent említett objektivitást külső személy képviseli, ám ekkor bezárul a kör, hiszen visszatértünk a cikkben felvázolt alapelvekhez.

    A legmélyebb őszinteség meghatározása mindaddig problémás, bármilyen késztetésről beszélünk. Ezért kell a legmélyebb, késztetések nélküli állapotra hivatkozni ebben a kérdésben, ami viszont a cikkben felvázolt – bár még töredékes – posso non peccare állapot.

  • Gravatar for Vértes László Vértes László szerint:

    Szerintem nincs posso non peccare állapot. Posso peccare állapot van, az ember annyiban tér el az állattól, hogy az ösztönkésztetése és a tudata összeakad. A fejtettebb állatoknak is van némi intelligenciájuk, de nem tépelődnek, mint mi.

    A bűn nem abszolút kategória, hanem egy adott helyzetben negatív cselekedet. Ez egyszerű rendszer, nem szükséges hozzá elméleti hókuszpókusz. Az embernek megvan arra a lehetősége, hogy tudatosan mást tegyen, mint ami az adott helyzetben pozitív, de nincs meg arra a lehetősége, hogy ezzel és a következményeivel hosszú távon ne szembesüljön. Ez az emberi léthelyzet. Az őszinteség sem abszolút érték, csak az adott szint alternatíváival összevetve értelmezhető. Rosszat tenni és igazat mondani nem abszolút jó, rosszabb, mint jót tenni és hazudni róla, viszont jobb, mint rosszat tenni és hazudni.

  • Gravatar for Jorsits Attila Jorsits Attila szerint:

    Néhány aktuális bűn esetében elmondható, hogy nem abszolút kategória. Az eredendő/áteredő bűn esetében azonban más a helyzet. A posso peccare azért problémás, mert individualisztikus gondolati rendszert hoz létre a tagadás(ok) mellőzésével. Nem véletlenül nem szerepelel ez a forma a klasszikus kategóriák között.

  • Gravatar for Vértes László Vértes László szerint:

    Nem véletlenül nem élünk a klasszikus korban. A klasszikus kultúrák lényegében nem keveredtek egymással, abszolútnak vélték a maguk értékeit, és nem cicóztak borderline esetekkel. Így volt ez Jézusig, ha Rómába mentél, olyanná kellett válnod, mint a rómaiak.

    Jézus tette egyetemessé az általunk lakott civilizációt (közelebbről Pál, mikor kitalálta, hogy lehetsz úgy messiáskövető, hogy nem válsz egyben zsidóvá), a befogadás pedig egymásba tolta a kultúrákat. Ez lényegi különbség a klasszikus helyzethez képest, nekünk a mai helyzetben releváns és érthető állításokkal célszerű előállnunk. Szerintem az általam javasolt alternatíva ilyen állításokat tesz lehetővé. Nem azért fogalmazom át a klasszikus modellt, mert az rossz: egyáltalán nem, a klasszikus keretben teljesen jó, a mai viszonyok között sem hamis, csak pontosítandó, ha hatékonyan szeretnénk megvilágítani a keresztény értékrendet.

  • Gravatar for Jorsits Attila Jorsits Attila szerint:

    Igaz, hogy az idők változnak, de az ember – legalábbis késztetéseit és motivációit tekintve – nem igazán. Ebből kiindulva nagyon is relevánsnak tartom Szent Ágoston kegyelemtanát, főleg napjainkban, amikor a (szemi)pelagionizmus ismét komoly teret nyert a keresztény gondolkodásban. A posso peccare-val az a legfőbb gond, hogy bár mint kijelentés önmagában megállja a helyét, de teológiai modellként értelmezve – és én erről beszéltem… – már minimum szemipelagionizmus. Nem véletlenül az ágostoni alap a “non peccare”, aminek tagadásával – még ha így kettős tagadást is tesz – ennek a veszélyét elkerüli és rámutat a konkupiszcenciából fakadó nyomorúságunkra, ami – bár nem így – de a fenti bejegyzésben is megjelenik. Tudom, hogy ez sokak számára szőrszálhasogatásnak tűnik, de ha már dogmatikai kérdésekről beszélünk, fogalmazzunk pontosan. A posso peccare mint kijelentés tehát (szigorúan!) önmagában megállja a helyét, de úgy mint az eredeti ágostoni tanítás átfogalmazása már nem.

  • Gravatar for Ernő Földes Ernő Földes szerint:

    Erről hoszan lehet flozofálni,de minek. Az ember olyan amilyen. A valódi énjét,ha akarja sem tudja megtagadni.
    Van egy közmondás:” a hazug embert előbb utolérik,mint a sánta kutyát”

    • Gravatar for Jorsits Attila Jorsits Attila szerint:

      “Az ember olyan amilyen. A valódi énjét,ha akarja sem tudja megtagadni.”

      Ezzel tökéletesen egyetértek, ez a teológia egyik fontos alaptétele. Nem tudunk változni. Éppen ezért kell külső segítséghez fordulnunk, hogy ne önerőből kelljen változnunk, hanem Krisztus változtasson.

      A hazug ember és a sánta kutya összefüggésében sajnos ma már azt érzem, hogy a hazug emberek annyira edzettek, hogy a sánta kutyák komoly hátránnyal indulnak a versenyben.

  • Gravatar for Robi Robi szerint:

    Woow. Na ez betalált. Azt hiszem csak elbeszéltünk egymás mellett a másik bejegyzésnél 🙂

  • Gravatar for Molnár Molnár szerint:

    Halihó 😀 . Azt akarom kijelenteni,hogy Istenhívő vagyok,de sajnos bűnös is…volt egy időszak,amikor nagy hitem volt és sajnos elvesztettem belőle,de próbálom visszaszerezni…abban az időszakban emlékszem nagyon őszinte voltam mindenkivel,de ugyanabban az időben nem is haragudtam senkire,ha valami volt megkérdeztem tőle amit akartam,vagy megmondtam amit akartam,nem féltem,hogy megharagszik…és higgyétek el senki nem haragudott meg reám azért mert elébe tártam az igazságot,amit még tapasztaltam,hogy nagyon tiszta az ember lwlkiiamerete olyankor és nyugodt…



Hozzászólások követése (RSS)

Archivált tartalom. A blog jelenleg nem aktív.