Keresztények tömegei sértik meg időről időre a második parancsolatot, amely nem csak a káromkodásra és a hamis esküdözésre vonatkozik…
„Ne mondd ki hiába Istenednek, az Úrnak a nevét, mert nem hagyja az Úr büntetés nélkül, ha valaki hiába mondja ki a nevét!” (1Móz 20,7)
A Tízparancsolat második parancsát leginkább a káromlásokkal, a szinte automatikusan kimondott „jaj, Istenem” felkiáltásokkal, vagy a felelőtlen esküdözésekkel kapcsolatban szokták emlegetni. A káromlás azonban leginkább az első parancsolatot sérti, hiszen az az ember, aki képes Istent káromolni, nem szeretheti Őt teljes szívéből, lelkéből, erejéből. A különböző helyzetekben átgondolatlanul kimondott „ó, Istenem” jellegű rövid felkiáltásokat sem szerencsés a második parancsolat megsértéseként értelmezni. Ha végignézzük a tízparancsolatot, láthatjuk, hogy az abban megfogalmazott kívánalmak és tiltások jóval súlyosabb esetekre vonatkoznak, mint hogy valaki meggondolatlanul ejti ki a száján: Jaj, Istenem! Nem gondolom, hogy Isten ezért ugyanúgy sújtana le, mint ha gyilkosságról vagy egyéb, a tízparancsolatban tiltott tettről lenne szó.
A hamis esküdözés viszont jó példa a második parancsolat megsértésére. Az eskü lényege ugyanis, hogy az esküt tevő személy Istent hívja tanúul, ezzel bizonyítva szavai igazságát. Isten neve ez esetben hitelesíti a mondanivalóját. A hamis eskü viszont a szent Isten nevét hazugságra használja, amely igencsak komoly bűnnek számít. Erről az oldalról közelítve már érthető, hogy mit is keres ez a tiltás a tízparancsolatban.
Van ennek a parancsolatnak más, a kereszténység története során szinte állandó aktualitással bíró jelentése is, ami Jézus nevének emlegetésével hozható kapcsolatba. Pál apostol ezt írja:
„Fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattiaké.” (Fil 2,9-10)
Értelmezzük most ezt az igeszakaszt a lehető legprofánabb módon, kiemelve azt a részt, hogy Jézus nevére a földi – emberi – térdek meghajolnak. Jézus neve tekintély minden istenfélő ember számára, a Bibliában kevésbé jártas emberektől kezdve a teológiai professzorokig. Ezt a tekintélyt sajnos sokan és sokféleképpen próbálták és próbálják saját hasznukra fordítani, hogy mondanivalójuknak kellő súlyt adjanak. Itt nem kell rögtön szektavezérekre vagy modern „prófétákra” gondolnunk. Elég csak egy átlagos gyülekezeti alkalmon valamelyik hívő szájából elhangzó „Isten nekem azt mondta…” típusú kijelentésre gondolnunk. A második parancsolat fényében ezek igen veszélyes szavak, hiszen az eskühöz hasonlóan Isten tekintélyére hivatkozva jelentenek ki dolgokat.
A keresztény ember nem arra hivatott, hogy Isten nevét saját céljaira használja, hanem arra, hogy ezt a Nevet áldja, hirdesse és segítségül hívja. Ha pedig Isten nevében beszél, akkor elsősorban az Ő kijelentéseit, vagyis a Szentírás igazságait kell szem előtt tartania. Szavainak tekintélyét és hitelességét nem Isten nevének gyakori emlegetése, hanem az Ő tanításával való harmóniája garantálja.