Krisztus feltámadása az apostoli igehirdetés központi üzenete volt. Ma is ez ad erőt és értelmet a keresztény tanításnak.
Ma élő keresztényként hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy Jézus tanításai a maga idejében olyan forradalmian új gondolatokat fogalmaztak meg, amikre a kortársaknak – főleg a pogányoknak – egyszerűen muszáj volt odafigyelniük. A zsidóság számára azonban Jézus szavai nem voltak teljesen ismeretlenek, hiszen Ő a már meglévő törvény Isten szerinti értelmét hangoztatta. Továbbá a Jézus által képviselt igazságosság és erkölcsösség egyáltalán nem számított újnak a pogányság köreiben sem. Az ókorban több olyan kultusz, vallás létezett, aminek az erkölcsisége nem sokban különbözött a kereszténységétől. Ilyen volt például a Mithrasz-kultusz; ennek az erkölcsi tanítása olyan komoly egyezést mutatott a jézusi tanokkal, hogy sokáig a kereszténység konkurensének számított.
Akkor tehát mi volt az, amiben annyira újat tett Jézus, hogy ilyen sokan felfigyeltek rá? Feltámadt a halálból. Pál apostol kertelés nélkül leírja, hogy feltámadás nélkül mit érnének a jézusi tanok:
„Mert ha a halottak nem támadnak fel, Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a ti hitetek, még bűneitekben vagytok. Sőt, akkor azok is elvesztek, akik Krisztusban hunytak el. Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.” (1Kor 15,16-19)
Jézus feltámadása értelmet adott tanításainak; szavai semmit sem értek volna, ha nem lenne feltámadás. A Biblia nem csak az ember, hanem a világ mulandóságát is tényként kezeli:
„A világ pedig elmúlik, és annak kívánsága is.” (1Jn 2,17a)
Ha végül nemcsak az egyes ember, hanem a világgal együtt az egész emberiség is elmúlna, akkor az visszamenőleg tenne semmissé mindent, amit valaha is tettünk. Ha egyszer minden és mindenki végleg elpusztulna, az az egész világ létezését tenné értelmetlenné. Ez lenne a halál diadala (1Kor 15,55). Jézus ezt a diadalt törte meg azzal, hogy feltámadt a halálból, és ígérte, hogy feltámaszt mindenkit, aki Őbenne hisz.
Jézus feltámadása a hívők számára olyannyira erőtlenné tette a halált, hogy ha választaniuk kellett hitük megtagadása és a halál között, ők az utóbbit választották. Tudták, hogy csak Jézus adhat értelmet az életüknek; ha Őt megtagadják, akkor minden értelmetlenné válik. Tertullianus (kb. 160–225) így írt a feltámadásba vetett hit erejéről a keresztények üldözőinek:
„És íme, bármiféle válogatott kegyetlenségetekkel semmire se mentek: arra jó csupán, hogy társaságunkba csalogassa az embereket. Számosabban leszünk, valahányszor végigkaszáltok rajtunk: vetőmag a keresztények vére… Tanít már maga a makacsság is, amelyet ti a szemünkre hánytok. Ennek láttára akad-e ugyan ember, aki izgatottan ne kérdezné, hogy mi rejlik a dologban? S ha kikutatta, melyik nem állna közénk?” (Apológia – 50)
Mit jelent ma, nekünk a feltámadás? Valami hasonlót. Azt, hogy a halál nem győzedelmeskedik rajtunk. Azzal, hogy Jézus feltámadt, és minket is feltámaszt, értelmet adott életünk eseményeinek, céljainak, tetteinknek, mert mindezek nem vesznek el, hanem teljességre jutnak az örök életben. Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt!