A bibliai szeretetparancsokról. Lehet-e parancsolni a szeretetet, illetve lehet-e valódi egy parancsolt szeretet?
Az előző részben megpróbáltam felvázolni néhány napjainkban gyakori, szeretettel kapcsolatos félreértést. Most elkezdjük vizsgálni a Biblia szeretetfogalmát, vagyis azt, hogy Isten milyen szeretetet tanúsít irántunk, illetve milyen szeretet gyakorlását parancsolja nekünk. Gyakori kérdés ezzel kapcsolatban, hogy lehet-e a szeretetet egyáltalán parancsolni, illetve milyen szeretet az, amit parancsolni kell. Ez számunkra azért is fontos, mert a válasz nagyon jól kiemeli a Biblia szeretetfogalmának – bármelyik szeretetről is van szó, lásd előző rész – lényegét, ami a hétköznapi felfogáshoz képest jelentős többletet tartalmaz. Mi ez a többlet?
A választ Jézus szeretettel kapcsolatos törvényértelmezése adja meg:
„Hallottátok, hogy megmondatott: szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek: szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket, hogy legyetek mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak.” (Mt 5,43-45)
Az első, amit le kell szögeznünk, hogy a Bibliában parancsolt szeretet alapja nem érzelem. Ez nem jelenti azt, hogy a bibliai szeretet semmibe venné az érzelmeket – nagyon is fontosnak tartja őket, lásd pl. Énekek Éneke –, viszont a szeretet gyakorlását nem teszi érzelmektől függővé. A Biblia szeretetfogalmai minden esetben aktív, tettekben megnyilvánuló szeretetet takarnak, tehát ezen fogalmak szerint a szeretet cselekvő. Az ellenség szeretetének lényege ezért nem az, hogy kínlódjunk ki magunkból ugyanolyan érzelmeket az ellenségeinkkel szemben, mint amit a barátainkkal vagy családunkkal szemben érzünk, hanem az, hogy a velük szembeni cselekedeteink ne legyenek ellenségesek. Ha megnézzük az idézett igét, láthatjuk, hogy Jézus is ezt emeli ki Istennel kapcsolatban:
„Felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak.”
Fontos megjegyeznünk, hogy mindez nem jelenti ellenség és barát minden szempontból egyként kezelését még Istennél sem, hiszen ha így lenne, nem lenne értelme üdvösségről és kárhozatról beszélnünk. Isten nagyon jól tudja, kik az ellenségei, és kik a gyermekei. Mindegyikük felé ugyanolyan szeretettel fordul, mindegyiküket elárasztja áldásaival, de aki mindvégig ellenséges marad Vele szemben, azt nem üdvözíti. Isten tehát nem teszi tökéletesen egyenlővé a barátot az ellenséggel, viszont mindkettő felé egyformán szeretettel fordul. A gyermekei felé egyértelmű, hogy miért, az ellenségei felé pedig azért, hogy szeretetét megtapasztalva azok is a gyermekeivé váljanak. Ez a fajta isteni viszonyulás van parancsba adva számunkra is az ellenség szeretetében.
A keresztények számára sem az ellenség és a barát közötti határvonal teljes eltörlését parancsolja Isten. Nem arról van szó, hogy az ellenséget kezeljük minden szempontból közeli szerettünkként, hanem arról, hogy felé is mindig szeretettel forduljunk, és ne viselkedjünk vele ellenségesen. Az ellenségeskedés ugyanis csak további ellenségeskedést szül, és ezt az ördögi kört egyedül a szeretet megnyilvánulásai tudják megtörni. Mivel a bibliai szeretetparancsok mögött Isten áll, az azok szerint cselekvők tettei még akkor is a szeretet megnyilvánulásai, amikor ellentétben állnak az érzelmekkel.
Napjaink egyik legnagyobb és legveszélyesebb tévedése, hogy az érzelmeket teszi a szeretet mércéjévé. Amikor érzem a szeretetet, akkor szeretek, amikor nem érzem, nem szeretek – gondolják sokan –, és ennek nyomán a szeretet parancsának teljesítését is érzelmi síkon értelmezik. A bibliai szeretet viszont minden esetben tettekben nyilvánul meg, a Szentírás nem ismer passzív szeretetet. A valódi szeretet minden esetben aktív, olyannyira, hogy ha képes megmaradni passzív érzelemnek, akkor az valójában nem is szeretet. (Folyt. köv.)