Mire megy az ember azzal, ha bármit megtehet? Hogyan képes valóban dönteni a jó és rossz között?
Az előző részben eljutottunk a Kísértő utolsó ígéretéig, miszerint az ember – Istenhez hasonlóan – tudni fogja, mi a jó, és mi a rossz. Tisztáztuk, hogy az ott szereplő héber kifejezések jóval bővebb jelentésűek, mint ahogy azokat ma általában értelmezzük. Nem csupán szellemi megismerést jelentenek, hanem a dolgok határtalan megcselekvését, függetlenül attól, hogy Isten azt jónak vagy rossznak gondolja. A jó és rossz tudásának fája tehát egyrészt korlátlan cselekvést kínál, másrészt azt, hogy az ember Isten beleszólása nélkül döntheti el, mi számít jónak és rossznak. Ezek isteni privilégiumok.
Az előző részekben többször is kiemeltem, hogy a Kísértő ígéretei mindig hazugságot vagy valamilyen csúsztatást tartalmaznak. Nézzük meg, hogy ez most is igaznak bizonyul-e.
A paradicsomból való kiűzetés után Isten szájából elhangzik egy mondat, ami azt sejteti, hogy a Sátán most az egyszer valóban igazat mondott:
„Íme, az ember olyanná lett, mint miközülünk egy: tudja, mi a jó, és mi a rossz.” (1Móz 3,22)
Isten igazolja a Kísértő ígéretének beteljesedését: az ember Istenhez hasonlóan megtehet bármit, és attól kezdve ő dönti el mi a jó, és mi a rossz. Ebben a kérdésben valóban Istenhez vált hasonlóvá. Hol a probléma? Ott, hogy ezeket az isteni privilégiumokat az ember bár birtokolja, de élni nem tud velük. Hiába szerzett magának isteni jogokat, ezek által nem vált Istenné, ember maradt. Ez volt a Sátán legnagyobb csapdája: az isteni előjogokkal felruházott emberi természet halálos kombináció. A jó és rossz tudásának gyümölcse által adott isteni privilégiumok helyes megéléséhez ugyanis isteni természetre van szükség. Könnyen megértjük, miről van szó, ha megnézzük, Isten hogyan csinálja.
Vizsgáljuk meg a kérdést Isten legalapvetőbb tulajdonságainak tükrében, összehasonlítva azokat az emberi tulajdonságokkal. Isten mindenható, mindentudó, jóságos. E három együttműködését és egymásra hatását látjuk megnyilvánulni Isten természetében.
Az embernek e három közül az elsőt – a mindenhatóságot, vagyis a dolgok korlátlan megcselekvését – adta meg a fa gyümölcse. Az ember teremtményi mivolta miatt azonban ez csak a teremtettség korlátai között valósulhat meg, bár tény, hogy ezen határok között bármit megtehet. Kérdéses azonban, hogy mire elég a „mindenhatóság”, ha a másik két isteni tulajdonságot az ember – akár a saját teremtményi szintjén – nem birtokolja.
Istenben a mindenhatóság a mindentudósággal és a jósággal együtt érvényesül, ez nagyon fontos! A mindenhatóság önmagában csupán korlátlan megvalósulást biztosít az egyes döntéseknek és cselekedeteknek; ahogy az előző részben megfogalmaztuk: „megtenni bármit”. Isten viszont ebből a „bármiből” csak azt valósítja meg, ami mindentudása mérlegén jónak bizonyul. Ilyen értelemben beszél a teológia Isten önkorlátozásáról. Ő mindenható, megtehetne bármit, de csak a jót teszi meg. Az viszont, hogy mi bizonyul minden szempontból jónak, mindentudása mérlegén válik nyilvánvalóvá. Isten így valósítja meg önmagában a tudás, az erkölcs és a cselekvés tökéletes hármasát.
Az emberben azonban mindez nem valósul meg. A jó és rossz tudásának gyümölcse által magához ragadta a dolgok határtalan megcselekvésének isteni privilégiumát, de semmi többet. Nem mindentudó, nem látja át döntései és tettei minden következményét. A jó és rossz közötti döntésre emiatt valójában csak korlátozottan képes, hiszen legfeljebb azt tudja megítélni, hogy az adott döntés vagy tett az adott helyzetben szerinte vagy számára jó-e vagy rossz. Isten a jó és rossz eldöntésekor a teljes képet látja. Nem adott szituációban vagy emberben, hanem a teljes emberi történelemben és emberiségben gondolkodik. Parancsolatai a társadalom és az emberiség érdekében akarják féken tartani az egyes embert. Jóságát még önnön „érdekei” sem befolyásolják, erre a legjobb bizonyíték a golgotai kereszt. Az ember viszont mindezekre legfeljebb korlátozottan, vagy egyáltalán nem képes.
Isten azonban az embert megtérésre hívja, és ezzel a helyzet rendezését kínálja. Amikor valaki aláveti magát Isten akaratának, ráhagyatkozik az Ő mindentudására és jóságára, akkor ő is emberi „mindenhatósága” korlátozását, önkorlátozást valósít meg, hasonlót ahhoz, mint amit Istennél láttunk: megtehetne bármit, de csak a jót teszi meg. A megtérés által így válik a kisiklott ember újra, valóban istenképűvé.