Éva és a kígyó párbeszéde, avagy milyen apró csúsztatásokkal történt meg a történelem legnagyobb átverése? Bűn és halál drámája öt mondatban.
Az előző részben megállapítottuk, hogy a teremtéstörténetben a jó és rossz tudásának fájával kapcsolatos információink többsége a hazugság atyjának nevezett Kísértő szájából származnak. Isten ugyanis a fa nevén és a vele kapcsolatos tiltáson kívül egyebet nem mond el róla. Ez azért is érdekes, mert a jó és rossz tudásának fájához a mai ember sok esetben az emberi szabadság kivívását, a korlátok és bilincsek lerázását társítja. Az ilyen értelmezések szerint az ember a bűneset előtt egyrészt semmilyen szempontból nem volt szabad, másrészt vak és tudatlan – vagy legalábbis szellemileg erősen korlátozott – volt. Erről az oldalról nézve a jó és rossz tudásának fája felszabadította az embert. Igen, pontosan ezt állította a Kísértő is.
A kérdés vizsgálatához hasonlítsuk össze Isten, Éva és a Sátán szavait.
„A kígyó pedig ravaszabb volt minden mezei állatnál, amelyet az Úristen alkotott. Ezt kérdezte az asszonytól: Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek?” (1Móz 3,1)
Isten viszont nem azt mondta, hogy egyikről sem ehetnek, hanem azt, hogy az egyikről ne egyenek:
„A kert minden fájáról szabadon ehetsz, de a jó és a rossz tudásának fájáról nem ehetsz, mert ha eszel róla, meg kell halnod.” (1Móz 2,16)
Éva válasza már kissé zavaros:
„A kert fáinak gyümölcséből ehetünk, csak annak a fának a gyümölcséről, amely a kert közepén van, mondta Isten: Nem ehettek abból, ne is érintsétek, mert meghaltok.” (1Móz 3,3)
Ha újraolvassuk Isten előzőleg idézett szavait, akkor láthatjuk, nem azt mondta, hogy meghalnak, ha esznek a fáról, hanem azt, hogy meg kell halniuk. A különbség elsőre nem tűnik nagynak, mégis jelentős. A fa gyümölcse nem, mondjuk, mérgezett – aki eszik belőle, az meghal –, hanem aki eszik belőle, annak meg kell halnia. Az evés tehát nem azonnali halált hoz, hanem a halál kényszerét. Aki eszik, annak számára a halál elkerülhetetlen kényszerré válik. Ezzel a bizonyos „kell” szócskával a Biblia számtalan helyen utal arra a kényszerpályára, amelyre a bűn miatt kerültünk. Akkor most hogy is van az az elmélet, hogy a jó és rossz tudásának fája felszabadítja az embert? Ahol megjelenik egy „kell”, ott már bizony nincsen szabadság.
A Sátán gyorsan kihasználja Éva zavartságát:
„Dehogy haltok meg! Hanem jól tudja Isten, hogy ha esztek belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó, és mi a rossz.” (1Móz 3,4-5)
Nézzük sorra a fenti állításokat:
- Az első a halál tagadása. Ez, ahogy már előbb láthattuk, erős csúsztatás: tényleg nem halnak meg azonnal, mert a fa nem mérgező, de a gyümölcs evése azt okozza, hogy a jövőben meg kell halniuk – tehát mégis meghalnak.
- A szemek megnyílásáról szóló ígéret azt sugallja, hogy az ember addig vak volt. Ez is csúsztatás. A történetből láthatjuk, hogy az ember számára a transzcendens a paradicsomban még látható volt. Szemtől szemben látta Istent, és látta volna a Sátánt is teljes valójában, ha az nem egy kígyó képében jelenik meg előtte. A bűneset után viszont épphogy vakká lett a transzcendens valóságok látására. Egyvalami kétségtelenül változott:
„Ekkor megnyílt mindkettőjük szeme, és észrevették, hogy mezítelenek. Ezért fügefaleveleket fűztek össze, és ágyékkötőket készítettek maguknak.” (1Móz 3,7)
Ezek szerint addig nem látták, hogy meztelenek? Dehogynem, csak nem szégyellték. A szöveg a két állapot közötti különbséget a szégyen megjelenésében jelöli meg; a bűneset előtt nem volt szégyellnivalójuk.
„Még mindketten mezítelenek voltak: az ember és a felesége; de nem szégyellték magukat.” (1Móz 2,25)
Fontos megállapítanunk, hogy nem a meztelenség tudata, vagy az élet továbbadásának módja változott, hanem a szégyen. A bűneset az emberi élet egyik legintimebb területén, a szexualitás területén is változást hozott. Mi lehet ez a változás? Valami olyasmi, ami szégyenletessé tette az egyébként Isten által teremtett szexualitást. Ilyen például a másikat tárgyiasító, öncélú, kielégülést hajszoló ösztön, ami miatt az ember méltán szégyellheti magát. Ezek után nem csoda, hogy felöltözik, mert nem akarja, hogy a másik is hasonlóan tekintsen rá. A bűneset után az ember szeme tehát valójában nem megnyílik, hanem éppen ellenkezőleg, bezárul bizonyos valóságokra. Egy újat lát meg, a bűnt, ami miatt szégyelli magát.
- A Kísértő utolsó ígérete szerint a gyümölcstől olyanok lesznek, mint Isten. Ez is csúsztatás. Addig nem voltak olyanok? Isten ezekkel a szavakkal fog neki az ember teremtésének:
„Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá.” (1Móz 1,26)
Az ember istenképű volt a bűn előtt is, nem a bűn tette azzá.
A párbeszédben elhangzó legnagyobb átverést is a kísértő utolsó ígérete tartalmazza, erről lesz szó a következő részben. (Folyt. köv.)