Képmutató őszinteség 2.
Nagy a keresztények felelőssége és szerepe abban, hogy mit gondol a „világ” Istenről vagy az egyházról. De hogyan ítéljük meg azt, amikor egyszerűen képmutatóknak tartanak minket? Legyünk tisztában vele, hogy mit (és mit nem) jelent a képmutatás!
Az előző részben megállapítottuk, hogy az őszinteség nem egyszerű kérdés. Ugyanis mindaddig, amíg valaki bármilyen külső befolyás hatására cselekszik, addig az a tett nem mondható őszintének, hiszen a rákényszerített vagy manipulált cselekedet valójában nem a sajátja. Isten ezt nagyon jól megkülönbözteti azzal, hogy gyűlöli a bűnt, de a bűn által befolyásolt, bűnt cselekvő embert mégis szereti. Tudja, hogy az a bűn, amit az ember tesz, alapból nem az ember őszinte cselekedete, hiszen a bűn kényszere alatt cselekszik. (Baj akkor van, amikor az ember már ténylegesen azonosul a bűnével, de ez egy másik téma.) Jézus ez alól a kényszer alól szabadítja fel az embert, így lehetővé teszi számára, hogy ellenálljon a bűnnek, és végre tudjon őszintén cselekedni. Ezért nevezem képmutató őszinteségnek azt, amikor valaki őszinteség címén nem tesz mást, mint szabad folyást enged bűnös indulatainak. Tovább…
