Képmutató őszinteség 2.

Nagy a keresztények felelőssége és szerepe abban, hogy mit gondol a „világ” Istenről vagy az egyházról. De hogyan ítéljük meg azt, amikor egyszerűen képmutatóknak tartanak minket? Legyünk tisztában vele, hogy mit (és mit nem) jelent a képmutatás!

Az előző részben megállapítottuk, hogy az őszinteség nem egyszerű kérdés. Ugyanis mindaddig, amíg valaki bármilyen külső befolyás hatására cselekszik, addig az a tett nem mondható őszintének, hiszen a rákényszerített vagy manipulált cselekedet valójában nem a sajátja. Isten ezt nagyon jól megkülönbözteti azzal, hogy gyűlöli a bűnt, de a bűn által befolyásolt, bűnt cselekvő embert mégis szereti. Tudja, hogy az a bűn, amit az ember tesz, alapból nem az ember őszinte cselekedete, hiszen a bűn kényszere alatt cselekszik. (Baj akkor van, amikor az ember már ténylegesen azonosul a bűnével, de ez egy másik téma.) Jézus ez alól a kényszer alól szabadítja fel az embert, így lehetővé teszi számára, hogy ellenálljon a bűnnek, és végre tudjon őszintén cselekedni. Ezért nevezem képmutató őszinteségnek azt, amikor valaki őszinteség címén nem tesz mást, mint szabad folyást enged bűnös indulatainak.

A fentiek szerint tehát nem kell mást tenni, mint hinni Jézusban, és akkor az ember őszintévé válik? Sajnos a helyzet nem ennyire egyszerű. Pál apostol több helyen is felveti ezt a témát, amiből láthatjuk, hogy még egy ilyen komolyan odaszánt ember életében sem megy ez olyan könnyen:

“Tudjuk ugyanis, hogy a törvény lelki, én pedig testi vagyok: ki vagyok szolgáltatva a bűnnek. Hiszen amit teszek, azt nem is értem, mert nem azt cselekszem, amit akarok, hanem azt teszem, amit gyűlölök. Ha pedig azt cselekszem, amit nem akarok, akkor elismerem a törvényről, hogy jó. Akkor pedig már nem is én teszem azt, hanem a bennem lakó bűn.” (Róm 7,14-20)

A hívő ember ezzel küzd egy életen át. Tehát, ha valaki olyan keresztényeket akar találni, akik képesek tökéletesen aszerint élni, amit hisznek, akkor csalódnia kell, mert ilyenek nincsenek. Nem a keresztények a megtestesítői a kereszténységnek, hanem Krisztus, ezt ne felejtsük el. Minden hívő keresztény – Pál apostolhoz hasonlóan – küzd ezzel a kettősséggel, de ez a küzdelem még mindig jobb, mint megadni magunkat a bűn személyiségünket, egyéniségünket, életünket uniformizáló és pusztító erejének.

Mit jelent ez a képmutatás összefüggésében? Az Újszövetségben a képmutató (hüpokritész) személy mindig olyan valaki, aki valami olyan tökéletességet akar felmutatni, ami valójában nem igaz rá, az életére. Azt az embert értjük alatta, aki egészében vagy bizonyos cselekedeteiben csak megjátssza a szentet. Az igazi képmutató tehát szentnek látszik, miközben nem az, a valóban hívő ember viszont sokszor bűnösnek látszik, miközben szent. Az elsőnek az oka valamilyen érdek, a másodiknak a forrása valamilyen gyengeség. Ez hatalmas különbség!

Amikor Isten valóságos emberré lett Jézusban, többek között azt is megmutatta, elénk élte, hogy milyen lenne az ember, ha alaptermészete nem lenne átitatva a bűnnel. Jézus parancsolatainak egy része gyakorlatilag ennek a megvalósításáról szólnak. Szeress, bocsáss meg, segíts, legyél önzetlen stb. – mert a bűntelen ember alaptermészete ilyen. Egy hívő keresztény Isten igéje szerint átgondolt tette pontosan ezért nem képmutatás. Ugyanis egyedül így élheti át, hogy milyen valójában az a természet, egyéniség, személyiség, amelyet Isten eredetileg teremtett neki; mert csak így képes valódi, emberi természete szerint cselekedni.

A sorozat részei

A szöveg forrása:
Copyright © 2012 - 2017 - www.teologiablog.hu

6 hozzászólás

  • Gravatar for Vértes László Vértes László szerint:

    A modern lélektan és a biológia megkönnyíti az ókeresztény korban még nagyon nehezen elmagyarázható modell kifejtését. Az ókoriak úgy vélték, hogy az ember egy darabban van, vagy maximum egy angyali és egy ördögi komponens dolgozik benne.

    Ma úgy tudjuk, hogy az emberben 50 milliárd sejt dolgozik, továbbá egy hüllőagy és egy neocortex, valamint egy paraszimpatikus idegrendszer. Minden ember több darabban van, és az életének egyetlen pillanatában sem képes teljesen racionálisan és tudatosan cselekedni, sem következetesen megvalósítani az elvi szándékait. Ennyi. Az emberben nem lakik bűn, hanem a cselekedetei kontextusfüggően bűnök vagy erények. Az erény útja: megfelelő cselekvést megfelelő kontextusban.

    Amiről Jézus beszél, az az ember hihetetlenül erős képessége a saját érdekei megideologizálására, a személyiségének védelme érdekében. Biológiai késztetés, hogy magunkat szépnek, jónak, erényesnek lássuk, és minél inkább annak látjuk, annál kevésbé törekszünk még olyanabbá válni, azaz annál gyarlóbbak leszünk. Olyan ez, mint az egy helyben úszás: aki úgy tudja, hogy kinn van a vízből, az lazít, és máris belesüllyed. Aki úgy tudja, hogy süllyed, és taposnia kell, az viszont kiemelkedik. Jézus ezt fogalmazza meg úgy, hogy “aki megalázza magát, az felmagasztaltatik, aki felmagasztalja magát, az megaláztatik”. Ha erényesnek véljük magunkat, akkor lazítunk és süllyedünk, ha erénytelennek gondoljuk magunkat, akkor taposunk és kiemelkedünk. Nincs az az égbekiáltó baromság/gazság, amiről ki ne tudnánk találni, hogy miért erény, ha késztetésünk van rá… Ettől sajnos egyikünk sem mentes, ezért szorulunk folyamatosan Isten kegyelmére és Jézus útmutatására.

  • Gravatar for Jorsits Attila Jorsits Attila szerint:

    Annak a gondolatnak, hogy “az emberben nem lakik bűn”, a teljes páli teológia az ellenkezőjét állítja.

  • Gravatar for Vértes László Vértes László szerint:

    Pontatlanul fogalmaztam, igazad van. Az emberben nem lakik sem jó sem rossz, másképpen, az emberben jó és rossz is lakik. A két állítás egyenértékű.

    A hagyományos megfogalmazást tönkreverte az erkölcsi relativizmus, és matematikailag-logikailag a relativistáknak van igazuk, legalábbis in abstracto. Az ember képes jóra és rosszra, ám a jó-rossz helyzetfüggő, és nem tartozik a cselekvés lényegéhez, sem a szándékhoz. Egyedül a következmény határozza meg, de mivel ez bonyolult, kevesen értik, ezért nem tudjuk az utóbbi időben keresztényként hatékonyan képviselni az erkölcsös élet szempontjait, nem tudunk jól kiállni Jézus ügyéért.

    A bűn nem iga, nem ketrec, nem belső hang, nem a szervezetünk része, hanem egyszerűen egy adott helyzetben negatív tett/mulasztás/gondolat, és a legegyszerűbben pozitív gondolkodással fordítható jóra. Ha igyekszünk sok jót cselekedni, akkor bátran lehetünk őszinték.

  • Gravatar for Jorsits Attila Jorsits Attila szerint:

    Értem a gondolatmenetedet. Ahol azonban problémát érzek az az, hogy eszerint van olyan ember/eset, akinél/ahol a kegyelem szükségtelenné válhat?

  • Gravatar for Vértes László Vértes László szerint:

    Szerintem nincs ilyen eset. Max. annyira vagyunk önerőből képesek, hogy Münchausen báróként, a saját hajunkat felfelé húzva igyekszünk kiemelkedni az evolúciós közegből, amelyben azonban a földi élet végéig benne maradunk, ennek összes nyűgével, bajával, tökéletlenségével. Aki ennél többet vél önerőből elérni, az téveszmés. Ezért van, hogy az emberiség Istent elvető “jótevői” egytől egyig gonosztevők, vagy gonosztevők bűnsegédei.

    Azt gondolom, hogy ugyanarról beszélünk, csak más szóhasználattal. Isteni kegyelem nélkül az ember a saját életével sem boldogul, és pláne nem tud másnak használni.

  • Gravatar for Jorsits Attila Jorsits Attila szerint:

    Ezzel egyetértek.



Hozzászólások követése (RSS)

Archivált tartalom. A blog jelenleg nem aktív.