Nagy a keresztények felelőssége és szerepe abban, hogy mit gondol a „világ” Istenről vagy az egyházról. De hogyan ítéljük meg azt, amikor egyszerűen képmutatóknak tartanak minket? Legyünk tisztában vele, hogy mit (és mit nem) jelent a képmutatás!
Az előző részben megállapítottuk, hogy az őszinteség nem egyszerű kérdés. Ugyanis mindaddig, amíg valaki bármilyen külső befolyás hatására cselekszik, addig az a tett nem mondható őszintének, hiszen a rákényszerített vagy manipulált cselekedet valójában nem a sajátja. Isten ezt nagyon jól megkülönbözteti azzal, hogy gyűlöli a bűnt, de a bűn által befolyásolt, bűnt cselekvő embert mégis szereti. Tudja, hogy az a bűn, amit az ember tesz, alapból nem az ember őszinte cselekedete, hiszen a bűn kényszere alatt cselekszik. (Baj akkor van, amikor az ember már ténylegesen azonosul a bűnével, de ez egy másik téma.) Jézus ez alól a kényszer alól szabadítja fel az embert, így lehetővé teszi számára, hogy ellenálljon a bűnnek, és végre tudjon őszintén cselekedni. Ezért nevezem képmutató őszinteségnek azt, amikor valaki őszinteség címén nem tesz mást, mint szabad folyást enged bűnös indulatainak.
A fentiek szerint tehát nem kell mást tenni, mint hinni Jézusban, és akkor az ember őszintévé válik? Sajnos a helyzet nem ennyire egyszerű. Pál apostol több helyen is felveti ezt a témát, amiből láthatjuk, hogy még egy ilyen komolyan odaszánt ember életében sem megy ez olyan könnyen:
„Tudjuk ugyanis, hogy a törvény lelki, én pedig testi vagyok: ki vagyok szolgáltatva a bűnnek. Hiszen amit teszek, azt nem is értem, mert nem azt cselekszem, amit akarok, hanem azt teszem, amit gyűlölök. Ha pedig azt cselekszem, amit nem akarok, akkor elismerem a törvényről, hogy jó. Akkor pedig már nem is én teszem azt, hanem a bennem lakó bűn.” (Róm 7,14-20)
A hívő ember ezzel küzd egy életen át. Tehát, ha valaki olyan keresztényeket akar találni, akik képesek tökéletesen aszerint élni, amit hisznek, akkor csalódnia kell, mert ilyenek nincsenek. Nem a keresztények a megtestesítői a kereszténységnek, hanem Krisztus, ezt ne felejtsük el. Minden hívő keresztény – Pál apostolhoz hasonlóan – küzd ezzel a kettősséggel, de ez a küzdelem még mindig jobb, mint megadni magunkat a bűn személyiségünket, egyéniségünket, életünket uniformizáló és pusztító erejének.
Mit jelent ez a képmutatás összefüggésében? Az Újszövetségben a képmutató (hüpokritész) személy mindig olyan valaki, aki valami olyan tökéletességet akar felmutatni, ami valójában nem igaz rá, az életére. Azt az embert értjük alatta, aki egészében vagy bizonyos cselekedeteiben csak megjátssza a szentet. Az igazi képmutató tehát szentnek látszik, miközben nem az, a valóban hívő ember viszont sokszor bűnösnek látszik, miközben szent. Az elsőnek az oka valamilyen érdek, a másodiknak a forrása valamilyen gyengeség. Ez hatalmas különbség!
Amikor Isten valóságos emberré lett Jézusban, többek között azt is megmutatta, elénk élte, hogy milyen lenne az ember, ha alaptermészete nem lenne átitatva a bűnnel. Jézus parancsolatainak egy része gyakorlatilag ennek a megvalósításáról szólnak. Szeress, bocsáss meg, segíts, legyél önzetlen stb. – mert a bűntelen ember alaptermészete ilyen. Egy hívő keresztény Isten igéje szerint átgondolt tette pontosan ezért nem képmutatás. Ugyanis egyedül így élheti át, hogy milyen valójában az a természet, egyéniség, személyiség, amelyet Isten eredetileg teremtett neki; mert csak így képes valódi, emberi természete szerint cselekedni.