Hogyan segít a Biblia megismerni és megérteni önmagunkat és kapcsolatainkat? Harmadik rész.
„Mély álmot bocsátott azért az ÚRisten az emberre, és az elaludt. Akkor kivette az egyik oldalbordáját, és húst tett a helyére. Az emberből kivett oldalbordát asszonnyá formálta az ÚRisten, és odavitte az emberhez. Akkor ezt mondta az ember: Ez most már csontomból való csont, testemből való test. Asszonyember legyen a neve: mert férfiemberből vétetett.” (1Móz 2,21-23)
A hatnapos teremtéstörténet leírásában többször megjelenik a szétválasztás motívuma. Ennek lényege, hogy Isten a világ alapjait, mondjuk úgy, keretét alkotó létezőket mintegy egymásból választja külön, ezáltal azok mindennél szorosabb viszonyban állnak egymással. Lényegükhöz tartozik, hogy egymáshoz képest léteznek. Például az első napon:
„Látta Isten, hogy a világosság jó, elválasztotta tehát Isten a világosságot a sötétségtől.” (1Móz 1,4)
Így választja szét aztán az eget a földtől (1Móz 1,7), a szárazföldet a tengertől (1Móz 1,10), a nappalt az éjszakától (1Móz 1,14). Ez egy misztérium, amit nem tudunk teljesen felfogni, de a lényege, hogy a szétválasztással teremtett létezők eredete ugyanaz. Miért fontos ez? Azért, mert ez a szétválasztás-motívum a férfi és a nő teremtésénél (1Móz 2,21-23) is megjelenik, ami nem azonos az ember (1Móz 2,6-7) teremtésének történetével.
Amikor a Biblia az ember teremtését írja le, akkor az embernek még nincsen neme. Nem férfi, nem nő, hanem ember, nemi megjelölés nélkül. Ebben a kérdésben a legtöbb félreértés a héber ember szóból származik, amit ma már tulajdonnévként használunk: Ádám. Ez a szó a Bibliában csak a negyedik fejezettől szerepel tulajdonnévként, addig a teremtmények egyik fajának megjelölése: ember. Ez azért fontos, mert a nő teremtéséig férfi sem létezik. Ha elolvassuk az asszony teremtésének történetét, akkor ugyanazzal a szétválasztás-motívummal találkozunk, amivel a hatnapos teremtéstörténetben. Isten fogja a nemtelen embert és elválaszt belőle egy darabot (oldalborda), amit aztán asszonnyá formál. Amikor szembesíti az embert a szétválasztás eredményével, ezt olvassuk:
„Akkor ezt mondta az ember: Ez most már csontomból való csont, testemből való test. Asszonyember legyen a neve: mert férfiemberből vétetett.” (1Móz 2,23)
Ennél a résznél minden szóra figyelnünk kell! Isten a nemtelen ember elé viszi a már nemmel rendelkező asszonyt, akit az meglátva kijelenti: asszonyember legyen a neve, mert férfiemberből vétetett. Ha az előző részben említett névadási problémára gondolunk, akkor itt most láthatjuk, hogy az ember itt nemcsak az asszonynak ad nevet, hanem önmagának is. Megszűnik ugyanis a nemtelen ember (ádám) és helyette mindketten új és hasonló, nemüknek megfelelő nevet kapnak: férfi (héberül: is) és nő (héberül: issáh). Így lesznek az isteni akaratnak megfelelően (1Móz 2,18) nevükben is egymáshoz illő segítőtársak.
Ettől kezdve az ember (ádám) nem akar már nemtelen ember maradni, hanem a nőhöz (issáh) képest elnevezi magát férfinak (is), tehát önmagát is átnevezi. A teremtéstörténet hatalmas tanulsága, hogy a nemtelen embert a nő teszi férfivá, és a nőt a férfi teszi nővé. Egymáshoz képest, és egymáshoz való viszonyukban azok, amik. Ez máig is így van és így is marad. (Folyt. köv.)